A kavicsbogár – A titok majdnem kipattan

Manci paci minden nap, sötétedés előtt hazatért Lajos bácsi istállójába. Panni vezette kötőféken, a gyerekek és állataik pedig néha elkísérték őket. A faluban megszokott látvány lett a baktató öreg kanca.

Egy idő után Panninak már nem is kellett érte mennie, a lovacska egyedül is hazasétált a gyér forgalmú, füves szélű utakon. Amikor gazdája üzent vagy telefonált, Papó, Anyu, vagy a gyerekek útnak indították Mancit, ha éppen valami miatt nem mehettek vele. A kapujuk elé érve a ló nagyot nyihogott, és Lajos bácsi beengedte.

Így kellett volna történnie húsvét vasárnap este is. Az emberek ünnepeltek és vendégeskedtek egész nap, ezért Manci is szabadnapot kapott. Reggeltől délutánig a karám mellett legelészett, Leila kecskével kettesben. Szürkületkor Panni telefonált, hogy látogatói érkeztek, Manci legyen szíves önállóan hazamenni. Sebi rögtön eloldozta és indult volna vele, aztán mégis meggondolta magát, és hazaküldte a lovat. Neki a konyhában volt dolga, ahol Nagyi éppen a frissen hozott süteményt szeletelte.

Fél óra múlva Panni újra felhívta őket.

– Manci még nincs itthon!

Sebi máris megbánta, hogy Manci helyett inkább a süteményt választotta, és kiszaladt a házból. Ünnep lévén sok a látogató a faluban, akik nem ismerik a lovat. Mi van, ha valaki véletlenül megriasztotta?

A fiú a kavicsbogárral a zsebében a nagy fenyőhöz ment, amelynek lombsátra alatt Matyi szajkó lakott. Szerencsére a madárka éppen otthon volt. Amikor meghallotta, hogy mi történt, gyors repülésben neki is látott, hogy Boggal együtt átfésülje azt a néhány utcát, amelyeken Mancinak végig kellett haladnia hazáig. Panni a saját udvaruk felől indult el, csakhogy neki nem volt légi segítsége. Így aztán nem csoda, hogy Sebi tudta meg előbb, mi történt az öreg kancával.

– Manci a füves árokparton poroszkálva törött borosüveg szilánkjába lépett! – vitte neki a hírt Bog.

Sok társához hasonlóan Manci is csak a mellső patáin viselt patkót. Az egyik hátsó patája sérült meg.  Nem biztos, hogy megvédte volna patkó, viszont nélküle könnyebben fúródott fájdalmas mélységbe a szilánk. Manci megpróbált három lábon hazasántikálni, de egy idő után már annyira sajgott a lába, hogy elterelte figyelmét az útról. A kelleténél egy keresztutcával korábban kanyarodott be, majd kimerülten és tanácstalanul megtorpant, és nem mert tovább menni.

Bog és Matyi egyszerre talált rá egy virágzó cseresznyefa alatt. Fejét ingatva éppen azon töprengett, hogy mit tegyen. Megkönnyebbült sóhajjal fogadta barátait. Matyi a cseresznyefára röppent, és ott maradt, amíg Bog visszaröppent Sebihez. Felhívták Pannit, aki egy hatalmas csipesszel és egy üveg fertőtlenítőszerrel felfegyverkezve odasietett.

Manci engedelmesen fölemelte sebesült lábát, hogy Panni kiszedhesse belőle a szilánkot. Közben Sebi a ló fejét tartotta, és simogatta, hogy minél nyugodtabban álljon. Sikerült kitisztítani a sebet. Manci óvatosan rá is tudott állni a lábára, és lassacskán hazasétálhattak. Matyi a lombok között szökdelve követte őket, Bog pedig becsusszant barátja zsebébe.

Sebi útközben boldogan cseverészett Pannival. Büszke örömmel gondolt csapatukra, hiszen az ő segítségükkel került meg ilyen gyorsan a ló, és gyógyulhat meg a lehető leghamarabb.

– Egyvalamit nem értek, Sebikém. Illetve két valamit. – Nézett rá elgondolkodva Panni. – Hogyan találhattad meg Mancit szinte azonnal, és honnan tudtad rögtön, hogy mi a baj?

Ha Sebi felnőtt lett volna, biztos valami olyasmit válaszol erre, hogy szerencsés megérzés segítette, semmi több. Hazudni nem szeretett, viszont imádott titkot tartani. Általában.

Pannival szívesen megosztotta volna a kavicsbogár és a magkobold titkát. Ez a lány szinte már felnőtt volt, viszont boszorkányos ügyességgel bánt a lovával és a kecskéivel, és ehhez még arra sem volt szüksége, hogy értsen az állatok nyelvén. Mivel azonban a titok nem csak Sebihez, hanem a barátaihoz is tartozott, nem dönthetett róla egyedül.

– Megígérem, hogy egyszer majd beszélek neked erről, de most még nem tudok. – felelte rákvörösen, és úgy szorította a kezében tartott kötőféket, mintha egy egész ménest vezetett volna vele. Panni csodálkozó mosollyal bólogatott, és nem kérdezett többet.

Az üvegcserepeket még aznap felszedték az út széléről, nehogy még egyszer balesetet okozzanak. Panniék egy ideig nem mehettek a rétre. Manci lábát pihentetni kellett, és a szokásosnál is tisztábban tartani néhány napig, ami miatt szünetelt a lovagoltatás.

A titokügyi kupaktanácsra Sebinek másnapig kellett várnia. Az apró kecskeólban gyűlt össze a csapat, mert odakint eső áztatta a világot. A kis Leila boldog volt, hogy hirtelen ennyi látogatója akadt. Fejét rázogatva futkosott közöttük, és időnként fel-felugrott a levegőbe. Nem egészen értette, hogy miről beszélgetnek, de készségesen egyetértett mindenkivel, csak tanácskozzanak nála minél hosszasabban.

Szinte mindannyian ellenezték, hogy a dupla titok még egy ember tudomására jusson. Virág azonban így szólt:

– Szerintem Panni megérdemelné, hogy elmondjuk neki. Viszont akkor igazságtalanság lenne, ha nem árulnánk el Papónak és a könyvtáros néninek is!

A kavics és a gesztenye közölte, hogy nagyon szeretik ezt a három, iszonyú rendes felnőttet. Eddig azonban még sohasem vezetett jóra, ha egy ilyen titok elterjedt a felnőttek között…

Sebi tehetetlen volt. Mit füllentsen akkor Panninak, ha nem mondhatja meg az igazságot? Nem szeretné becsapni… Gondolataiból Matyi rikácsolása zökkentette ki.

– Én is ott voltam Manci mellett, én is segítettem, és ÉN mégse vagyok olyan hű, de nagy titok! – ugrált a szajkó, és a nyomaték kedvéért belecsípett a fiú fülcimpájába. Sebi megértette.

– Zseni vagy, madárkám! Mindenki tudja, hogy okos vagy. Egyedül is megtalálhattad Mancit, és szólhattál róla nekünk! – simogatta meg Sebi, nem véve tudomást a fülét bizsergető csípésről.

– Az egész dicsőség a tied lehet, kismadár! – helyeselt Bog és Gesztenye. – Ráadásul ezzel most minekünk is segítesz. Mégpedig abban, hogy továbbra is titokban és biztonságban maradhassunk!

Így hát Matyi lett a nagy húsvéti lómentés hőse. A felnőttek elfogadták ezt a magyarázatot. Akármit is sejtettek, egy szót se szóltak mégsem. Az ő gyerekkoruk se múlt el olyan régen, vagy ha mégis, hát nem egészen nyomtalanul…

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük