Másnap délután már csak egyetlen kiskecske szökdécselt a három nagy között Lajos bácsi udvarán. Virág arra számított, hogy a kisgida sírva-ríva keresi majd eltűnt testvérét.
– Itt van a mamája, és a többi ismerős állat is körülötte. Nem érti, hogy Sacit elvitték, hiszen nagyon kicsi még! – magyarázta Papó.
Virág kis híján elkottyantotta, hogy tényleg, ő is hiába próbált a költözésről beszélgetni a gidákkal, azok nem értették, milyen az, máshol és másokkal lenni. Számukra az istálló jelentette a nagyvilágot.
– Miután átkerül hozzátok, néhány napig sokat fog sírni. Talán szökni is megpróbál majd. Legyetek vele türelmesek, és maradjatok mellette! – búcsúzott Lajos bácsi, és a kiskecske kötelének végét Virág kezébe adta.
Leila persze nem mert kimenni a kapun. Papónak a karjában kellett vinnie hazáig, ami szerencsére csak néhány utcányira volt. Virág egész úton a kötél végét szorongatta, mintha ő vezetné Leilát. Úgy is érezte, hogy ő vezeti.
Sebi nyitotta ki a kaput. Ekkor derült ki, milyen jól tette Virág, hogy időben magához szoktatta a kicsit! Leila reszketve nézett körül az ismeretlen udvaron, és biztonságot keresve a kislány lábához simult. Próbáltak sétálgatni vele, de a gödölye legfőbb gondja az volt, hogy ne távolodjon el Virágtól, ezért inkább bevonultak az aprócska ólba, és ott simogatták, nyugtatgatták. Kínálták szénával, almával, répával, de egy falatot se tudtak beletukmálni. Inni se akart, igaz, nem is nagyon ismerte még a vizet. Virág benedvesítette a kezét, így hajlandó volt kicsit az ujjait szopogatni, amitől mindketten megnyugodtak.
A két gyerek lefekvésig Leila mellett gubbasztott, még a vacsorájukat is oda kérték, a kecskeólba. Papó kivételesen beleegyezett, és szendvicseket, meg kulacsban langyos teát hozott nekik. A padlót vastag szalmaréteg fedte, és kaptak egy nagy, kockás takarót, ami alá mindhárman befértek. Ott lakomáztak szoros közelségben, amitől persze Leila is megéhezett. Elmajszolt egy zöldpaprika-szeletet és egy darabka kenyérhéjat, és attól kezdve nem kellet az étvágya miatt aggódniuk.
Sebi megvárhatta, ügyeletben a kecske mellett, hogy Virág lezuhanyozzon. Csak akkor ment haza lefeküdni, amikor a kislány pizsamára húzott télikabátban visszatért, hogy felváltsa. Papónak ott, a kecskeólban kellett az esti mesét felolvasnia. A deszkapallón átkelő két kecskegida történetét választotta. Mese után alig tudta lebeszélni lányát arról, hogy odakint töltse az éjszakát.
A kiskecskének elmagyarázták, hogy Biri, a plüssbárány mellett fog aludni a szalma és a pokróc között, és ha jó szorosan csukva tartja a szemét, reggel megint találkoznak. Leila egykedvűen hallgatott, és hagyta magát betakarni.
– Őrködj Leila mellett, és bármi történik, szólj! Akár az éjszaka közepén is! – kérte Virág a koboldot. Mielőtt visszaindult volna a házba, a kiskecske feje feletti alacsony gerendán puha őrhelyet csinált Gesztenyének egy régi, kötött sapkából.
Virág felállt, kiosont, és becsukta az ólajtót. Leila csendben maradt.
A kislány macskaléptekkel a házig szaladt, és besurrant az ajtón. Fülelt, még mindig semmi nesz.
Aztán alig, hogy levette a kabátját és ágyba bújt, Gesztenye máris kopogtatott az ablakon.
– Hát te teljesen süket vagy? Sír a gyerek, és nem tudom megnyugtatni! – esett be a fejét fogva, amikor Virág beengedte az ablakrésen. Az volt a kislány érzése, hogy ismeri már ezt a helyzetet. Mosolyognia kellett, amikor eszébe jutott, hogy utoljára az óvodában játszott papást-mamást, akkor beszélgetett így a többi gyerekkel. Ez a helyzet azonban más volt, igazibb.
– A mamáját keresi, ugye? – kérdezte a koboldtól.
– Hát persze! Ráadásul az is most jutott eszébe, hogy a testvérét hiányolja. – mesélte Gesztenye.
– Kimegyek hozzá!
– Téged látni se akar, Virág! Haragszik rád a kis buta. Azt hiszi, hogy elraboltad.
– Ajjaj!
A kislány szemébe könnyek gyűltek a tehetetlenségtől. Leilának a maga szempontjából teljesen igaza volt, de Virág úgy érezte, neki akkor is ki kell mennie hozzá.
Papó nem zárta még be a bejárati ajtót, és tíz perc kimenőt engedélyezett. Holnap iskola. Hogy a kiskecskével mi lesz? Majdcsak álomba sírja magát…
Amikor Virág belépett hozzá, Leila az ól legtávolabbi sarkába húzódott, mintha meg sem ismerné. Duzzogott.
– A mamát akarom! És Sacit! – hüppögte a kicsi. – És a többi kecskét, és Manci pacit, és a cicákat is! És, és…
– Nahát, mennyi állatot fel tudsz sorolni! – csodálkozott Virág erőltetett vidámsággal. – Kutya is lakik abban az istállóban, ugye? Mi is a neve?
– Bernát! Őt is akarom!
– Ó, hát képzeld csak el, itt is van ám cica, meg kutya! Ha akarod, idehívom a mi kis fekete Bernátunkat, akinek Dongó a neve. Meg a cicát is, aki pont olyan színű, mint a tieitek. – kapcsolódott a beszélgetésbe Gesztenye.
– Remek ötlet! – dicsérte Virág.
A kobold szolgálatkészen kimászott a tető alatt, hogy odahívja a kutyát és a macskát, akik szívesen segítettek.
Működött a csel: Leila örömmel üdvözölte az ismerősen vörös cicát, de a kutyának örült csak meg igazán. Hitetlenkedve szimatolta fekete szőrét, mert olyat még sosem látott.
– Nincs kutyaszíned, de kutyaszagod van! – állapította meg tapintatlanul.
Milka cica kuncogott ezen, Dongó kutya pedig szemrehányón pislogott rá.
– Ha most szépen elalszol, holnap játszhatsz mindkettőjükkel! – ígérte Virág a kiskecskének. – Itt aludnátok vele, ha ő is úgy szeretné? – fordult állataihoz.
A szalmára terített pokróc kényelmesnek ígérkezett. Milka és Dongó beleegyezett, hogy az ólban maradjanak éjszakára a gida mellett. Biri, a plüssbárány a szénába bújva őrizte álmukat.
Kartali Zsuzsanna