You are currently viewing A kavicsbogár – Gesztenye, a magkobold

A kavicsbogár – Gesztenye, a magkobold

Sebi éjszakai vize a következő reggelre megint besározódott. Brrr, ez egyszerre volt undi és különös!

– Mától kezdve őrködni fogok! – ajánlotta szolgálatkészen Dongó kutya.

– Majd inkább én őrködöm, nekem úgysincs szükségem alvásra. – mondta este Bog, és a párna helyett ezúttal a pohár mellé telepedett.

A telihold üres képernyőként fénylett, Sebi szinte várta, mikor indul el rajta a film. Behúzta a sötétítő függönyt, a kavics pedig számtalan apró pontszemet nyitott a hátán, hogy jobban lásson. A ritkásan szőtt gyapjúszálak között behatolt egy-két holdsugár. Bog űrfekete szemei úgy itták be fényüket, mint szomjas föld a vizet.

Semmi sem mozdult. Ahogy a fiú szuszogása halkabbá és egyenletesebbé vált, úgy aludt el a szoba is. Bog elképzelte, hogy a cserép égetett agyagja, a pohár olvasztott üvege, a párkány festett fája is szunnyadozik, és ha álmodnak valamit, megmozdulhatnak, akárcsak a máskor izgő-mozgó, most azonban nyugton fekvő embergyerek.

Sebi sóhajtott, és félálomban megvakarta az orrát. Bognak úgy tűnt, hogy vele sóhajt a virágcserép, és sóhajt a pohár is. Mindjárt megvakarja az orrát. Azaz vakarná, ha volna a pohárnak orra. Talán van is, mert éppen nyújtja felé az ujját…

Hiszen a pohárnak ujja sincsen! Ha Bog tudott volna lélegezni, ebben a pillanatban biztosan visszatartotta volna a levegőt, mert egy hosszú, ujjhoz képest túlságosan is hosszú nyúlvány jelent meg a pohár ablak felőli peremén, és belenyúlt a vízbe. Kisvártatva egy másik követte. Egy vastagabb, közös nyúlványban folytatódtak, ami további elágazásokat emelt maga fölé, amelyek azonban már nem merültek a vízbe, hanem imbolyogva megállapodtak fölötte. Bog ásványi érzékelésével hallani vélte, ahogy a két, elsőnek érkező nyúlványról apró földrögök válnak le, és beleoldódnak a pohár tartalmába.

 

– Megint sáros lesz a víz – állapította meg félhangosan, választ se várva.

– Na és, miért baj az, ha sáros? – jött a pökhendi kérdés a pohár felől. – Ezek alig használják a locsolókannát, nekem pedig muszáj volt vizet szereznem!

A hirtelen felismeréstől Bog sok apró pontszeme egyetlen csodálkozás-tócsává ugrott össze.

– Te egy koboldmag vagy! Mégiscsak létezel!

– Tévedsz, zsenikém. Koboldmag csak voltam, amíg ki nem keltem. Most már Gesztenye vagyok, a magkobold! Ha ez megvigasztal, akkor elárulhatom, hogy én se tudtam a te létezésedről. Miféle mag vagy? Bezápultál, hogy csak üldögélsz ott, és bámulsz rám furán?

A lényecske pimasz fecsegésétől Bog valóban kezdte úgy érezni, hogy ő viselkedik furcsán. Szinte bocsánatkérőn mutatkozott be neki, de aztán összeszedte magát, és beszélgetni kezdtek. Félt, hogy ezzel felébresztik Sebit, ezért inkább betelepedett a pohárba a kobold mellé, akinek esze ágában sem volt kiszállni onnan.

– A lábaimon keresztül veszem fel a vizet, és már meglehetősen szomjas voltam! – magyarázta Gesztenye.

Bognak az volt a benyomása, hogy a kis koboldnak eddig nem volt neve, azt csak most találta ki magának. Mivel egy gesztenyemagból keletkezett, illett rá ez a név.

Mire a telihold lebukott, hogy átadja helyét a kelő napnak, Gesztenye eltelt a vízzel, viszont megéhezett. Kihúzta a pohárból gyökérszőrök borította, nyurga zöld lábait, és két széles, levélerek hálózta tenyerével a virágcserép irányába nyújtózkodott, ennivaló után kutatva. Kiderült, hogy ő csente el és ette meg három nappal korábban Matyi szelídgesztenyéjét, és örült volna, ha új csemegére lel a cserépben. Mivel az elpusztult babszemen kívül csak földet talált benne, azt kezdte majszolgatni. Zöldpaprika-forma fejecskéjét hátradöntötte, és úgy potyogtatta szájába a rögöket, mintha pergősre száradt túrót enne. Amikor jóllakott, földes ujjait a felrepedt gesztenyehéjba törölte, amit a derekán viselt, mint egy buggyos nadrágocskát.

– Igazság szerint a gyümölcsöt jobban szeretem, – mondta célzatosan Bognak – de ha nincs más, megteszi a talaj is. Ebben itt már nem sok humusz maradt – legyintett a cserép felé, és az utolsó földmorzsát szemtelenül Sebi poharába köpte. – Tényleg, nincs valami rendesebb kajátok? Már rég továbbálltam volna ebből a házból, de folyton itt legyeskedik egy mátyásmadár, ami eléggé hervasztóan hat rám. Legszívesebben visszabújnék a leander dézsájába, hogy valahol másutt keljek ki inkább, de ezt sajnos nem lehet visszacsinálni.

– Attól a mátyásmadártól nem kell tartanod. Jó barát, majd bemutatlak neki! Valószínűleg pont ő rejtette a gesztenyédet a leander tövébe még kiskorában, amikor tanulgatni kezdte a télire való tartalékolást. Képzeld, egyszer még Sebi radírját és hegyezőjét is eldugta! – mesélgetett Bog, hogy a koboldot megnyugtassa. – Mit szólnál hozzá, ha most felébresztenénk Sebit? Ahhoz képest, hogy ember, egészen rendes.

– Nem tetszenek nekem az emberek. Olyan nagy tramplik, és… és… olyan húsosak! – berzenkedett Gesztenye. – Ráadásul makkzabáló mátyásmadarakat nevelnek… Mégiscsak jobb lenne eltűnnöm innen!

Ebben a pillanatban a kisfiú felemelte fejét a párnáról, és álmosan pislogva Bog után tapogatózott. Közben véletlenül hozzáért a kobold egyik karjához, amitől a kis lény egy halk kattanással visszacsukódott gesztenyéje héjába. Csak egy hajszálrepedés maradt utána.

A kavicsbogár a gyerek tapogatózó tenyerébe fészkelte magát, és beszámolt neki az éjszaka történtekről. Sebi áhítatosan felcsippentette a gesztenyét. Megértette, hogy nem lesz könnyű újra előcsalniuk a koboldot a magból, amelyben úgy gubbasztott, mint hullámveréstől megijedt kagyló.

Sebinek mentő ötlete támadt. Kisurrant a konyhába, és egy tálka földimogyorót hozott be. Törökülésben az ágyra telepedett, és jóízű ropogtatásba kezdett, miközben a gesztenye, mintegy véletlenül, a mogyorós tálkába került. A héján végigfutó hajszálrepedés azonnal cérnaszálnyira, majd fonalvastagságúra tágult, és kisvártatva kibukkant rajta egy aprócska inda. Sebi kis híján félrenyelt izgalmában. Az inda kinyúlt, egy szempillantás alatt körbefont egy szem mogyorót, majd a villámgyorsan nyíló-záródó résen át a héj belsejébe rántotta azt.

Ezután néhány idegtépő pillanatig nem történt semmi. Amikor egérrágás-szerű hangocska kezdett kiszűrődni a gesztenye belsejéből, a tátott szájjal fülelő Sebi arcán diadalmas mosoly terült el. A csel bevált. Tudta azonban, hogy nem siettetheti a koboldot, szó nélkül öltözködni kezdett hát. Bízott abban, hogy az ő reggeli jövés-menése, majd iskolai ténykedése közben Bog szemmel tartja Gesztenyét, és délután megismerkedhetnek majd.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?