Sebi alig várta a délutánt, amikor találkozhat a kobolddal. Örömét Virággal is megosztotta a suliban. Osztálytársaik hozzászoktak ahhoz, hogy a fogadott tesók a szünetekben gyakran felmásznak a nagy tölgyfa koronájába sugdolózni.

Már meg sem próbálták kideríteni, mi is az éppen soron következő, megtárgyalni való titkuk. Virág kis híján lepottyant a fáról, amikor értesült a legújabbról.

Meg is sértődött, amikor délután kiderült, hogy Sebi aznap még be sem akarja őt ereszteni a szobájába. Esetleg vacsoraidő tájékán, de csak, ha minden jól alakul. Addig meg igazán várhat a nappaliban. Virág nem az a kislány volt, aki tétlenül várakozik. Először a kulcslyukon leskelődött, aztán amikor csak a belegyömöszölt cukorpapírt látta, kabátba bújt, és kiszaladt az udvarra. Egy felfordított vödörre állva kukucskált be az ablakon.

Első pillantásra úgy látszott odakintről, mintha Sebi egy aprócska, élénkzöld akciófigurával játszana éppen. Csakhogy ez az akciófigura olyasmiket csinált, amikre a legfrissebb csúcstechnika sem képes: szemmel láthatólag élénken társalgott Sebivel! Hadonászott, ugrándozott, majd a kavicsbogár hátára pattant, és körberepülték Sebit.

Ez már sok volt Virágnak. Fancsali képpel kászálódott le a vödörről, hogy visszabaktasson a házba, amikor az ablak kivágódott, és a felajzott Bog röppent ki rajta, a hátán Gesztenyével. Éppen érte indultak. Nagy kíváncsiságában megfeledkezett arról, hogy el kellene rejtőznie, és végig látták őt odabentről, miközben kukucskált.

Bog remek munkát végzett a délelőtt folyamán. Miután Sebi elment az iskolába, előcsalta a koboldot. Úgy jóllakatta szőlővel, hogy ha akar, se tudjon visszabújni a héjába, de közben sokat mesélt neki a ház népéről és az életükről. A kavics annyira szerette Sebiéket, hogy könnyűszerrel megszerettette őket a gyanakvó gesztenyekobolddal. Cserébe ő is sokat megtudott a koboldok népéről.

A történelem előtti időkben még Gesztenye ősei népesítették be az erdőket, de ahogy egyre több lett az ember, a koboldok rejtőzködésre kényszerültek. Néhányan erdei vajákosok, boszorkák, vagy varázslók fogságába estek, páran saját jószántukból barátkoztak össze egyikkel-másikkal, de a legtöbb magkobold úgy élte le az életét, hogy kerülte az embereket. Az ember sokkal többet vett el az erdőtől, mint amennyire szüksége volt, és semmit sem adott érte cserébe. A koboldok ugyanúgy rettegtek tőle, mint a nagyobb magvakat előszeretettel fogyasztó varjúféléktől, szarvasoktól és vaddisznóktól.

A magkoboldok között terjedő regék némelyikében szerepeltek kavicsbogarak is. Ha Gesztenye nem lett volna még újszülött, és találkozott volna más fajtája-béliekkel, bizonyára hallott volna tőlük Bog rokonairól, és arról, hogy ezek az ősi lények már az első koboldmag kikelésekor is rendkívül ritkák voltak. De Gesztenye okos volt, és megértette, hogy mekkora szerencse egy kavicsbogárral találkozni. Bog is a föld gyermeke volt, és akit ő szeretett, az Gesztenye barátságára is számíthatott. Ezért nem volt már szükség Sebi túlzott óvatosságára Virággal kapcsolatban.

A nyitott ablakon át a kobold úgy vetődött a kislány borzas hajába, mintha szénaboglyába ugrana. Meghempergett benne, és a kislány füle mellett kunkorodó egyik tincsen lemászva a kabátgallérjára ült.

– Te vagy Virág. Olyan szép vagy, mint a neved! – állapította meg köszönés helyett, és átugrott a még mindig felfordítva álló vödör fenekére, hogy onnan alaposabban szemügyre vehesse második ember-barátját. Virág elpirult.

– Te vagy Gesztenye? Nem vagy olyan gömbölyű, mint a neved! – kuncogott zavartan, mert érezte, hogy válasza nem sikerült olyan jól, mint szerette volna.

– Szerinted nem vagyok gömbölyű?!

Egy kattanás, egy koppanás, és a gesztenye szorosra csukódva arrébb gurult a pléhvödör homorú alján. Azaz majdnem szorosra csukódva. Fél centis rés mégis maradt rajta, azon kacsintgatott ki Gesztenye egyik smaragdzöld szeme. Nyögött, sóhajtozott, és hamar kicsomagolta magát, mert a pocakját feszítette az a két és fél szőlőszem, amit reggel óta belakmározott. A vödörről az ámuldozó Virág tenyerére mászott, és megölelte a kislány karcsú hüvelykujját, ami feleakkora volt, mint a kobold.

– Gyorsan be kell mennünk, mielőtt valaki meglát! – súgta nekik az óvatos Bog.

Virág két tenyere közé fogta Gesztenyét, és visszasurrant vele a házba.

A délután hátralevő részében csodásan mulattak. Bog megcsillogtatta fényes világítóképességét, és bemutatta feltűnésmentes eltűnési tudományát. Gesztenyének mindez nagyon tetszett, szinte beleszeretett a kavicsokba. Nagyot nevettek, amikor kiderült: azt hiszi, hogy titokban minden kődarab olyan, mint Bog.

– Miért? Talán olyan is! Csak jobban tud titkot tartani… – fonta össze pelyhes inda-karjait a mellén.

– Meglehet… – simogatta meg Virág. – Az viszont kész szerencse, hogy kobold sem lakik minden szem makkban! Mit ennének akkor a szajkók?

– Az ám! Készülj fel rá, hogy nemsokára megismered Matyit! – jutott eszébe Sebinek. Kinyitotta az ablakot, és szólongatni kezdte a madarat. – Matyi kissé makacs, de egyáltalán nem haragtartó – fordult hátra közben. – Szerintem elindult koboldmagot keresni, hogy bebizonyítsa az igazát. Ha hallótávolságon kívül van, akkor is hamarosan megtudja, hogy hívtuk. A többi madár elcsiripeli neki.

Gesztenye nem vallotta be, de nagyon ideges volt. Úgy érezte magát, mint a kezdő idomár, akinek egy megbízható, szelíd nagymacska hírében álló oroszlán ketrecébe kell belépnie. Jobbnak látta, ha a lelki felkészülést egy kis önvédelmi testgyakorlással támogatja meg.

Kinézett magának egy zsebkendőnyi üres helyet Sebi íróasztalán, a közepére állt, és hajlítgatni kezdte nyúlánk tagjait. Négy aprócska, zöld kígyó táncának látszott az egész, addig a pillanatig, amikor az egyik inda villámgyorsan ki nem lőtt, és magához nem ragadott egy golyóstollat a zsúfolt ceruzatartóból. A kobold liliputi lándzsaként pörgette maga körül, aztán kinyúlt vele, és a szoba másik végében álló virágcserép földjébe döfte, mint egy dárdát. Saját, több méteresre nyújtott indájával odarántotta magát a golyóstoll-dárdához, és teljes testével ráfonódott. Harci tűzben izzó smaragd-tekintetét diadalmasan hordozta végig rémült közönségén, majd elszégyellte magát, és egy másodperc alatt apróra aszalódott. Karóra támaszkodó, fonnyadt növénykének látszott ekkor.

Virág ocsúdott fel elsőként. Fogta Sebi poharát, és gyengéden meglocsolgatta vele a kimerült kobold lábacskáit. Az hálásan ivott.

– Ügyes vagy, kicsikém! Ha egy csapat kiéhezett griffmadár támadna ránk, te akkor is megvédenél bennünket. Meglátod, hogy Matyival szemben nem lesz szükséged ekkora bátorságra.

A szajkó kisvártatva ott is ugrált a párkányon. Vállával betaszította az ablakszárnyat, és éppen oda tottyant, ahol egy perccel azelőtt a magkobold tartott harci bemutatót.

– Hohha eh áhi ehhehé! – köhögte teli csőrrel, és olyan méltóságteljesen helyezett középre egy fényes héjú, pocakos szelídgesztenyét, mintha csiszolt gyémánt lenne. Amikor újra tudott beszélni, nagy komolyan bejelentette: – Sajnálom, srácok, de minden állat azt mondja az erdőben, hogy koboldmagok igenis léteznek!

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>