Október végére Matyi daliás fiatal szajkóvá cseperedett. Barátai, amikor csak tehették, kisétáltak vele az erdőbe, ő pedig ágról ágra szállva követte őket. Ahogy ügyesedett és erősödött, egyre ritkábban kellett megpihennie.

Mégsem távolodott messze tőlük, inkább köröket tett, vagy magasabbra repült, és onnan bucskázott le hozzájuk saját maga és Bog szórakoztatására. Ők ketten nagyon élvezték a légi mutatványokat, ellentétben repülésre képtelen társaikkal, akik nem győztek riadozni és sopánkodni, attól tartva, hogy Matyi egyszer még összezúzza magát.

Egyetlenegyszer történt baleset, amikor leverte Virág szalmakalapját, és az a bozótosba gurult. Matyi utánavetette magát, és elámult. Mennyi finomság lapult a bokrok alatt! A kalapról teljesen meg is feledkezett. A bozótos fölé óriás tölgyfa terjesztette ki ágait, alattuk ezrével hevert a frissen hullott makk. Némelyek még viselték kupacs-sapkájukat, mások már levetették. Amint a madár gyönyörködve közéjük kotort a csőrével, fejük búbján feltűnt a kerek folt, amely eddig a sapkájukhoz kapcsolta őket.

Matyi még sosem kóstolt efféle csemegét, most mégis gondolkodás nélkül csőrébe kapta a legszebbiket, és lenyelte. Nehezen ment le, mert kövér szem volt, de áramvonalas héja jólesően masszírozta végig Matyi nyeldeklőjét, mielőtt megállapodott a begyében. A kismadár éppen egy újabbat készült lenyelni, hogy az első ne árválkodjon egyedül odalenn, amikor négykézláb megérkezett a bokrok alá a kalapját kereső kislány. Ő is szerette a makkot, de nem megenni, hanem gyűjteni, és állatokat, emberkéket készíteni belőlük. A zsengébbeket Papó átfúrta, és Virág zsákvarró tűvel madzagra fűzte nyakláncnak. A megtalált kalap makkgyűjtésre éppen megfelelt, a kislány munkához is látott azonnal.

Mivel sem a madár, sem Virág nem bukkant elő, Sebi utánuk mászott, és ő is a bokrosban ragadt. Hitetlenkedve nézte végig, ahogy Matyi az első kettő után küldi a harmadik makkot, aztán ő is tömni kezdte a zsebeit. Az odabenn kuporgó Csiguli kénytelen volt elviselni a hátára potyogó tölgyfaterméseket.

Anyu és Papó már-már arra gondolt, hogy a Kisgömböc rejtőzhet a bokrok alatt, és az eltűntek után küldték Dongó kutyát. Igaz, nem kellett nagyon küldeni. Neki is lassú volt a sétatempó, ezért ő is hurkokat tett közben az aljnövényzetben. Legutóbbi felfedező útjáról visszatérve jelentkezett Anyu lábszáránál, aztán a sűrűségbe vetette magát ott, ahol barátai eltűntek. Kisvártatva egy szem makkal a szájában bukkant elő. A nyálas, összerágcsált termést Anyu tenyerébe pottyantotta. Anyu megtudta ebből, hogy gyerekek mivel foglalatoskodnak, és csatlakozott hozzájuk. Kirándulásokon mindig volt nála tartalék vászonszatyor, amit most tettre készen előhúzott a zsebéből. Papó, nem akarván egyedül maradni, panaszosan nyögve lehajolt, és utána óvakodott.

Anyu tanácsára a gyerekek nem engedték, hogy Matyi lenyelje a negyedik szem makkot is. Sok lenne egyszerre, így is félreáll már a begye, elég lesz neki ennyi szokatlan eleséget megemészteni. Noha már majdnem felnőtt méretűre nőtt, mégiscsak fióka volt még, aki evés után azonnal elálmosodott, és aludni akart. Aznap Sebi tenyerében gubbasztva tért haza, és átaludta az estét. Ember-családja tartott tőle, hogy megártott neki a hirtelen jött felnőttes lakoma. Ha kissé meg is feküdte a gyomrát, reggelre újra megéhezett, és a következő erdei sétát sürgette.

Ezek után naponta ki kellett mennie valakinek az erdőbe Matyival. Megegyeztek vele, hogy egyszerre legfeljebb két szem makkot ehet meg, ennyitől még nem nehezül el. A repülést még a makknál is jobban szerette, így könnyen visszafogta az étvágyát. Az is vigasztalta, hogy kísérői buzgón gyűjtögettek, mialatt ő a levegőben és az ágak között játszadozott. Tekintélyes téli raktárkészletet halmoztak fel neki makkból a terasz esőtől védett, fal melletti zugában, egy kartondobozban.

Bog segítségével lassacskán Matyi is felfedezte, mi fán terem a makk, mi fán a bükkmakk, és melyik bokron találhat mogyorót. A bogárként körülötte zümmögő kavics megmutatta neki, amit szerinte egy szajkónak tudnia kell ahhoz, hogy önálló életet élhessen: hol talál vizet, gyümölcsöt, kukacot, bogarat. Annyit mutogatta, hogyan dugja a felesleges makkot a fatörzsek repedéseibe téli tartaléknak, hogy a huncut madár végül őt is elkapta, és begyömöszölte a kéreg alá.

– Na, jól csinálom? Megtalállak téged itt, ha legközelebb kereslek? – pislogott rá kajánul félrefordított fejjel.

Bog úgy tett, mintha rémült bogár volna, és kétségbeesett zümmögésbe kezdett.

– Jaaaj, itt ragadtam! Mi lesz most velem?

A kis mátyásmadár nyelt egyet, majd némi toporgás és nagy erőlködés árán a résbe erőltette csőrét, hogy megmentse a kavicsbogarat. Dehogyis akarta a fa fogságába zárni! Bog persze nem volt igazán beszorulva, akármikor kiszabadulhatott onnan. Meg is tette, amitől azonban Matyi kotorászó csőrére úgy rácsukódott a kéreg, hogy nem tudta kihúzni.

– Sgtsg! Sgtsg! – kiáltozta, már amennyire összepréselt csőrrel kiáltozni lehet.

Most Bogon volt az ijedtség sora. Túl jól sikerült a visszavágó! Villámgyorsan beszuszakolta magát oda, ahonnan az imént kirepült, és szétfeszítette a fakérget. A madárka hanyatt esett, és tátott csőrrel pihegett az ágon. Bog talpra támogatta, és miközben az alaposan eltávolodott Sebi keresésére indultak, megállapították, hogy egy fába szorult féreg helyzete valóban nem lehet rózsás. Igaz, talán nem is szorul bele magától, hacsak nincsenek vicces kedvű barátai.

Sebi, akinek egy szóval sem említették kérges kalandjukat, csak azt vette észre, hogy a két légi akrobata hirtelen szokatlanul csendes és figyelmes lett. Amikor szedret kínált a tenyerén Matyinak, ő egy apró, zöld vadkörtét adott érte cserébe.

– Felnőtt a kismadarunk! – állapította meg Sebi bánatos büszkeséggel.

Az idősebb könyvtárlátogatók némelyike emlékezett arra, hogy gyerekkorukban láttak fogságban tartott mátyásmadarat, akit megtanítottak néhány szó utánzására, és ezeket unalmában a végtelenségig ismételgette. Azt gondolták, hogy Matyira is ez a sors vár. A kisfiú és anyukája ugyan szerették volna, hogy madaruk örökre velük maradjon, de csakis akkor, ha valóban úgy tartja kedve. Sebi félve várta a napot, amikor Matyi egyszer csak nem tér majd vissza velük az erdőből. Remélte, hogy azért legalább előtte elbúcsúzik tőlük.

Nem búcsúzott el.

Bizony, hogy nem, mert a házba ugyan nem tért velük vissza éjszakára, de a kertbe igen! Novemberre járt már az idő, és éjjelente harapós volt a hideg. Matyi egy este mégis azt kérte, akkortól hadd aludjon a kertkapu melletti lucfenyőn. A házat már fojtogatóan szűknek érezte, de a fenyőágak felkopaszodott tövénél, a lejtős, tűleveles alpesi tető alatt száraz és láthatatlan maradhatott. A fenyőtűk védelmének köszönhetően új lakása a ragadozóktól is védett volt. Megtanulta már, hogy Milka cicától nem kell tartania, de azt Milka sem garantálhatta, hogy idegen macskák nem fordulnak meg a kertben, amíg ő nem néz oda.

Matyi úgy önállósodott hát, hogy lakótársuk lett a kertben. Nap közben, ha nem csatangolt túl messze, megjelent, ha hívták. Időnként hívatlanul is. Érkezését néha recsegős rikácsolás jelezte, máskor egy fejükre pottyanó gallyacska, vagy apró kavics, attól függően, hogy a szajkónak éppen milyen kedve volt. A teraszon álló makk-raktárat is rendszeresen látogatta, olykor pedig ajándékot hozott nekik. A terasz kerek asztalkáján vagy az ablakpárkányon feltünedező fél diók, lyukasra csipdesett bogyók jelezték Sebiéknek, ha Matyi madár olyankor járt otthon, amikor ők éppen távol voltak.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>