Az esti szürkületben egyre jobban világító úszó egy kicsit megbillent. Olyan apró mozgás volt, hogy Virágnak pislognia kellett, mert nem volt biztos a dolgában. A zöld fényecske ráhunyorgott, mintha figyelmeztetné: most ugrik a majom a vízbe! Azzal buggy, tényleg lebukott.
Arra, hogy ezután mi történt, hogy felkapta a horgászbotot, őrülten tekerte az orsót, és abba sem hagyta, amíg ki nem emelte a halat a vízből, a kislány az izgalomtól nem emlékezett. Egyszer csak ott állt terpeszben a csónak közepén, a horgászbot markolatát a hasának támasztva, és a damil végén egy igazi keszeg himbálózott. Az első hal, amit ő maga fogott ki, teljesen egyedül! Elvarázsolva lecsüccsent, és nézte, ahogy Papó óvatosan a haltartóba teszi a zsákmányt, és az evezővillára akasztva a tó vizébe lógatja.
Kár, hogy Sebi ezt nem látta. Vagy legalább Bog. Ők helyette is emlékeznének rá, mert hát Papónak mégsem vallhatja be: gőze sincs arról, hogyan sikerült kifognia a halat, morfondírozott Virág. Nem vette észre, amikor Papó újracsalizta és visszadobta a horgot, csak azt látta, hogy újra ott világít a sárga úszó a vízen. Na, várjunk csak. Papó még csak most tűzi fel a friss csalit, az úszó ott zöldellik a térdén. A másik, mozdulatlan horgászbot úszójának rózsaszín fénye van. Akkor meg mi a csoda ez?
– Odasüss, Papó, valaki elhagyott egy sárga világító úszót! Kihalászhatom a merítőhálóval?
– Jó, csak ki ne ess! Várj még egy kicsit, hátha közelebb sodorja a víz.
A sárga fénypont azonban hirtelen eltűnt, Virág hiába meresztette a szemét az éjfekete hullámok felé. Papó meglendítette a horgászbotot, mire Virág a mentőmellénye gallérjához kapott.
– Jaj, engem fogtál ki!
– Dehogyis! – mutatott Papó fejcsóválva a szabályszerűen vizet ért zöld úszós szerelékre.
– Bocs, buta vicc volt… – pislogott a kislány zavartan. Mire ezt kimondta, már tudta, hogy nem a horog akadt a gallérjába. – Nem is kell nekem az az elszabadult sárga úszó, megpróbálok aludni inkább! – füllentette, és a gyűrött pokrócra kuporodott, hogy Papó ne lássa, mit is csinál valójában.
A mentőmellény gallérja mögül a sárgán izzó kavicsbogarat szedte elő, aki igyekezetében még nem hagyta abba a világítást.
– Nem kellet volna idejönnöd! – korholta suttogva a kislány. – Papó majdnem észrevett.
– Annál sokkal nagyobb baj van! – újságolta a kavics. – Sebi nagypapája, amikor indulásotok után átmentünk hozzátok gyümölcsöt szedni, leesett a szilvafáról. Nagyon beverte a fejét, és talán a lába is eltörött. Nincs vele a mobilja, hogy mentőt hívjunk. Itt akartam teremni a csónakban, hogy kölcsön vegyem Lestyán bácsi telóját, de nem tudtam pontosan, hol vagytok. Azért világítottam repülés közben, hogy észrevegyél, de elvakított a saját fényem, és beleestem a vízbe. Add ide gyorsan a telefont, amíg apukád nem figyel!
– Biztosan oda tudod röptetni a telefont Sebihez? Ha véletlenül beleejted a vízbe, tönkremegy!
– Vigyázni fogok. Ha odatűnni nem tudok vele, majd csak gyorsan repülök. Az mindig sikerül.
Virág óvatosan belekotort a sporttáska külső zsebébe, ahol a telefont sejtette. Megvolt. Tokostul a pokrócra tette, és a régimódi tok füle alá betolta Bogot.
– Nincs idő a sima röpködésre. Ha nem sikerül ott teremned, azonnal szólunk a balesetről Papónak, és ő innen a csónakból felhívja a mentőket. Most nem számít, hogy lebukunk-e, vagy sem! – susogta neki, és szorosan becsukta a szemét. Így szurkolt Bog eltűnési mutatványához. Csendben elszámolt háromig, és csak azután nézett a takaróra. Bog és a telefon eltűnt.
Feljöttek a csillagok. A pontyok és keszegek talán kukoricaszemeknek nézték az égi fényeket, mert megjött az étvágyuk, Papó egymás után fogta ki őket. Virág színlelni sem tudta az alvást, így hát felkönyökölt, és sorban megcsodálta valamennyit. Négy keszeg és két ponty gyűlt össze a haltartóban. A Papó fogta keszegek nagyobbak voltak, mint az övé, de cseppet sem bánta. Nem volt már kedve horgászni, mert az esze egyre csak a parton járt, a házuknál, a szilvafa alatt. Végül aztán kitört belőle:
– Papókám, haza szeretnék menni!
– Mi a baj? Unatkozol?
– Neeem… csak hát, amióta itt lakunk, még nem voltam ilyen messze a házunktól. Hátha valami baj van otthon. Női megérzés! – mondta Virág nagy komolyan.
Papó meglepődött, de látta, hogy szó sincs nyafogásról. Amúgy is sok haluk volt már, úgyhogy felkapcsolta a kempinglámpát, és csendben összepakolt. Mielőtt evezni kezdett, kiemelte a haltartót a vízből, mert fékezte volna a csónak siklását. A négy gyöngyházfényű keszeg csapkodott a farkával, a két olajzöld ponty a mellúszóival integetett méltatlankodva.
– Nézd csak, ezt a kis helyeset fogtad te! – mutatott Papó a legfényesebb bőrű, legkerekebb szájú, legijedtebb szemű keszegre, amit Virág valaha látott. A lámpafényben ezüstösen csillogó hal könyörögve emelgette kopoltyúfedőit.
– Kívánhatok tőle valamit?
– Hát persze! Tudtam, hogy el akarod majd ereszteni…
Virág nem félt megérinteni semmilyen állatot. Most is határozott mozdulattal nyúlt a halak közé, és felnyalábolta az ő kis pikkelyesét.
– Nőj nagyra, halacska, és legyen sok ezer gyereked! – kívánta neki, miközben kihajolt a csónak oldalán, és a tóba csúsztatta a halat. A keszeg egyetlen uszonylebbentéssel úgy eltűnt a sötét vízben, mintha ott se lett volna. Csak egy apró örvény jelezte pár pillanatig a nyomát.
– Azt hittem, saját magad számára is lesz kívánságod! – csodálkozott Papó.
– Volt is, de az titok. Magamban mondtam.
A csónakkikötő lámpája alatt Sebi már várt rájuk a kölcsönvett mobiltelefonnal, de ezen csak Papó csodálkozott.
– Jó, hogy az ablakban felejtetted a telódat, Lestyán bácsi! Arról hívtuk fel a mentőket, amikor Nagyapa leesett a szilvafátokról. Azt mondják, nem tört el semmije, csak agyrázkódást kapott. Pár nap múlva hazajöhet a kórházból.
– Szerencse a bajban! Pedig határozottan emlékszem, hogy este bepakoltam a mobilomat. Úgy látszik, időközben megtanult repülni!
– De csak azért, mert a Nagyapa is… – sóhajtotta Sebi.
Kartali Zsuzsanna
Az előző rész itt olvasható >>>