You are currently viewing A kavicsbogár – Szárnypróbálgatások

A kavicsbogár – Szárnypróbálgatások

A gyerekek délutánonként kicipelték a kalitkát a rétre, hogy a szajkó-királyfi gyakorolhassa a repülést. Sebi az ujjára ültette a fiókát, és hirtelen lefelé mozdította a kezét, hogy szárnyverdesésre késztesse. Egy idő után Matyi akaratlanul is felemelkedett.

Az első pár alkalommal még rémülten kapálózott, úgy kellett estében elkapni, hogy el ne keveredjen a gazban. Hamar rájött azonban, hogyan kell Virág hívogató karjába, sőt egyenesen a kinyújtott mutatóujjára szállni. Ebben Bog is segített: engedte, hogy Matyi a csőrében tartsa őt repülés közben. Maga Bog is repült, mégsem cipelte a szajkót, inkább csak húzta, irányította a csőrénél fogva, de arra sem volt sokáig szükség.

– Született pilóta-tehetség vagy, hamarosan légi akrobata leszel! – biztatta, és Matyi begye csak úgy dagadt a büszkeségtől.

Már ott tartott, hogy az egyik gyerek ujjáról magabiztosan átröppent a rét túlfelén álló másik gyerek ujjára, mégsem indult neki a légi útnak, csak ha küldték, vagy hívták. Valahogy nem jutott eszébe magától felszállni. Önállótlan volt.

– Persze, hogy önállótlan! – magyarázta aggódó kislányának Papó. – Képzeld csak, mi lenne, ha az élelem után járó madárszülők arra térnének vissza, hogy a fióka nincs meg, mert elrepült. Gyalog nyugodtan kóricálhat a növényzetben, úgy nem jut túl messzire, pár rikkantás után megtalálják.

Virág szeme felcsillant.

– Ha úgysem repül el, akkor kalitka nélkül is magunkkal vihetjük akárhová!

Sebinek nem kellett kétszer mondani. Titokban vágyott rá, hogy Matyival a vállán parádézzon az utcán, bár sosem hitte, hogy ez megvalósulhat. Anyu azért óvatosságra intette. Jobb, ha fokozatosan szoktatják vissza a kis szajkót a kalitka-mentes életbe, nehogy pánikba essen valamitől, és megsérüljön, vagy olyan helyre meneküljön, ahol nem tudnak rajta segíteni.

Eleinte tehát csak a kertben sétáltak vele.  Kalitkáját éjszakára a konyhaasztalra tették, de a kalitkaajtó már nyitva maradt. Ébredés után általában a kalitka küszöbén, vagy mellette üldögélve találták a madárkát. Amikor éppen nem vele foglalkoztak, nap közben már a házikó formájú kalitka tetőgerincén várakozott. Időnként nagy komótosan lelépegetett a tetőrácsokon, és kívülről körbejárta birodalmát. Néhány lépésnél messzebb nem távolodott el otthonától, csak ha a családját jelentő emberek vagy állatok valamelyike a közelben volt. Amint meglátott egy ismerőst, rohant hozzá élelmet koldulni. Az etetéstől függetlenül is nagyon szerette ugrándozva, szárnyaival verdesve követni őket. Ha nem várták meg, rikácsolva méltatlankodott.

Egyszer aztán, amikor Bog fogócskázni hívta a levegőbe, Matyi végre felfedezte a magasságot. Attól kezdve nem gyalog, csirke módjára, hanem egy varjúféléhez méltón, szállva igyekezett utolérni mindenkit.

Ha Sebi vagy Virág vállán utazott, szófogadón kapaszkodott a gyerekek pólójába, és esze ágában sem volt világgá repülni, hiszen tudta, hogy egyelőre nem volna képes vigyázni magára. A biztonság kedvéért mégis számtalanszor a lelkére kötötték, hogy engedély nélkül ne induljon légi útra, bármi is történjék.

Első utcai sétájukon Sebi azonban még az ujjára ültette őt. Bog a fiú markában lapult segítőkészen. Az aggodalomtól és a büszkeségtől izzadt Sebi tenyere, és jól átforrósította a nem kevésbé izgatott kavicsot. Csak saroktól sarokig sétáltak egyet, mégis úgy érezték, mintha hosszú felfedezőútról érnének haza, amikor beléptek a kertkapun. A következő napi útjuk Virágékhoz vezetett, és Matyi hazafelé már Virág szalmakalapjának tetején utazott. A kislány úgy tipegett vele, mint egy balerina, mert félt, hogy leejti.

– Máskor is így kéne közlekedned, legalább mindig kihúznád magad! – paskolta meg lánya hátát Papó, de csak egy nyelvöltést kapott válaszul.

Matyi harmadik napra szóló edzéstervében tóparti séta szerepelt. Karmos lábaival erősen markolta Sebi vállát, de nefelejcskék tekintetét már a fákon, na meg az ágak között látható madarakon és gyümölcsökön jártatta. Örömteli, recsegős rikkantásokkal üdvözölte mindet. Gyorsan tanult. Ha egy rigó vagy egy vadgalamb elrepült felettük, picit összehúzta magát, de csak azért, hogy utána büszkén kinyújtott nyakkal nézhessen végig kíséretén, akik mindannyian csakis őrá vigyáztak.

Virág, Sebi és Bog tartozott a belső udvartartáshoz. Az élelmiszer-ellátó segédszemélyzetet Anyu és Papó alkotta. Milka és Dongó néha küldöncként működött. A hűvösen tartózkodó, zsebmélyben rejtőző ellentábort Csiguli képviselte egy személyben. Folyton attól rettegett, hogy mikor nézi őt gesztenyének, vagy ami még rosszabb, éti csigának a kismadár.

A tóhoz érkezve döbbentek rá mindannyian, hogy Matyi még sosem látott az itatótálkájánál nagyobb vizet. Papó vezényletével lesétáltak a kikötő lejtős sarkába, ahol a csónakokat szokták vízre bocsátani.

Matyinak tetszett a csillogó vízfelszín. Hasonlított az üvegezett könyvtári pulthoz, ami tükrözött és csúszott, azon kívül mókásan lehetett korcsolyázni rajta. Ráugrott hát a víztükörre, hogy ezt is kipróbálja. A víz persze nem tartotta meg, hanem hidegen körülfolyta gyufaszál lábszárait, és az összes apró tollpihét a combjára, hasára tapasztotta.

– Segítség! – rikácsolta, és csapkodni kezdett, amitől szárnyai is csuromvizesek lettek. Papó és a gyerekek egyszerre kaptak utána, és egymást akadályozva próbálták őt kikanalazni a levesből. Végül Bognak sikerült kiemelnie. A kétlépésnyire levő partra röppent vele, és lehuppantak a gyepre.

Papó úgy láthatta, mintha Matyi magától ugrott volna ki a vízből. Egy kissé halszagú csónaktörlő ronggyal megszárogatta a kismadarat, de a fűbe gurult Bogra ügyet sem vetett.

– A szajkó nem vízimadár – vonta le Matyi a tanulságot tollászkodás közben. A vízi baleset nem szegte kedvét. Bátran Papó vállára kapaszkodott, mert onnan jobban láthatta a lengedező nádrengeteget. – Micsoda óriási fű! Óriási szöcskék is vannak benne?

– Nádi tücsökmadarat már láttam, de óriásszöcskék nem élnek mifelénk. – ingatta a fejét Papó. – Te különben is erdei madár leszel, mire felnősz. Ismerned kell a tavat és a partját, hiszen a közelében születtél, és itt is tudnod kell vigyázni magadra. Mégis azt hiszem, a következő tanulmányi kirándulást az erdőben tesszük majd!

– Az erdei tisztásokon is lesznek szöcskék. A nádasbeli tisztásokon azonban víz van, teli halakkal! – kotyogott közbe Virág. – Csónakázzunk, és mutassuk meg Matyinak a halakat!

A gyerekek mentőmellényt öltöttek, és vízre szálltak Papó kapitánnyal. Sebi a merítőhálóval csakhamar kifogott néhány snecit. A csalis vödröt megtöltötte vízzel, hogy madara megcsodálhassa a kishalakat, mielőtt visszaeresztette azokat a vízbe.

– Milyen ügyesen röpködnek a víz alatt! – suttogta Matyi megilletődve.

Néhány perc ringatózás után kikötöttek, és hazaindultak. A kismadár szemével nézve számukra is olyan újnak tűnt az addig ismerősnek hitt tópart, és annyi mindenre rácsodálkoztak még út közben, hogy egy különös dolgot nem vettek észre. Papó egész idő alatt úgy beszélgetett Matyival Bog tolmács-képességét használva, mintha világéletében ezt gyakorolta volna.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?