– Miért javasoltad Csigulinak a salátát? Anyukád haragudni fog érte! – fordult Sebihez megrökönyödve Bog, miután hallótávolságon kívül kerültek.
– Mert utálom a salátát – vallotta be pirulva a kisfiú.
A nap hátralévő részében nem merészkedtek a salátaágyás közelébe. Nem ám bűntudatból, bizonygatta önmagának Sebi, csak azért, nehogy rátereljék Anyu figyelmét Csigulira, aki biztosan repeta repülésért könyörögne, ha a megbeszélt idő előtt kocsányos szemei elé kerülnének. Nem akarták nagydobra verni, hogy mire képesek.
Másnap reggel azonban rettenetes látvány fogadta őket. Ahol nemrég még hamburgerbe való élénkzöld levélszoknyák fodrozódtak, most tarra rágott salátatorzsák sora meredezett. A legszélsőn még fityegett egy féltenyérnyi fonnyadt zöldség. Jóllakott csiga nyammogott rajta.
– Csiguli! Mit műveltél? – kérdezte Sebi teljesen fölöslegesen, és a rémülettől zölden. A puhatestű azonban szeme botját se mozdította. Csak akkor húzódott össze vonakodva, amikor a fiú könyörtelenül leválasztotta őt a reggelijéről. – Nem erről volt szó!
A csiga nem felelt, mert tele volt a szája. Bog is hiába faggatta, mismás dünnyögésen kívül egyéb választ nem kaptak.
Sebi elszégyellte magát. A csiga eszik, ha éhes. Ő viszont egy sunyi alak, hogy ráuszította a zöldségekre.
– Csalódtunk benned, Csiguli! – prédikált Bog az elégedetten gömbölyödő házasnak. – Arról beszéltünk, hogy ha jóllaktál, eltűnsz innen!
– Lehet, hogy arról beszéltetek, de nem velem – hümmögte a csiga egykedvűen -, ráadásul még nem is laktam jól.
– Ez aztán a pofátlanság teteje! – háborgott a kavics. – Rakd a hátamra, Sebi, majd jó magasra fölviszem, aztán véletlenül leejtem a szemtelenjét!
– Semmi értelme… – mutatott a földre lemondón a gyerek.
A saláták maradványai közt mindenütt ezüstös nyálkacsíkok labirintusa fénylett. A még nedvesen csillogó szárakra és az ágyás porhanyós rögeire mindenütt csigák tapadtak. Degeszre lakottan hortyogott valamennyi.
Sebi megsemmisülten szemlélte az ágyást. Tájkép csata után, sáskajárással súlyosbítva. Nagyapó mond mindig efféléket, de azt általában Sebi szobájára érti. Hát ilyen érzés, ha másvalaki dúlásával szembesülünk!
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy nap alatt ennyi csiga özönlött ide, csak úgy, magától! – ingatta a fejét, mint egy tapasztalt helyszínelő.
– Itt kell lennie valahol Csigulinak is. Majd én kifaggatom! – mormogta Bog, miközben ingerülten sorra kocogtatta a salátapéppel töltött csigaházakat. Lakóiknak eszük ágában sem volt előbújni. Talán fel sem ébredtek a zörgetésre.
– Te Bog! Felismernénk őt egyáltalán?
– Hát persze! Barna ház, halvány csíkokkal, majdnem akkora, mint én. Négy csáp, kettőn szemek, majdnem olyan szépek, mint az enyémek. Csiga, na. Mint ezek. Van itt belőle…ööö… kábé ötven is. Vagy száz. Hát, izé. Gőzöm sincs, melyik lehet pontosan. – vallotta be végül a kavics.
– Nézzük meg a komposztdombon!
A feltételezés, hogy Csiguli nincs is itt, mindkettőjüket megvigasztalta kissé. Semmi kedvük sem volt veszekedni vele. Mire a korhadozó dombocskához értek, már egyenesen abban reménykedtek, hogy az ő csigájuk nem is tud semmiről.
Rögtön észrevették. Ott gubbasztott az aszott tegnapi pitypang között, és bőgött. Mellé telepedtek, és csöndben vártak, hátha abbahagyja. Amint észrevette őket, a kis házas rájuk zúdította feldúlt szíve összes bánatát.
– Ugye láttátok az ágyást? Én nem akartam, hogy ez történjen vele! Én csak… én csak egyetlen salátalevelet ettem, aztán megkerestem a többi csigát itt a dombon, mert annyi mondanivalóm volt! Elmeséltem néhánynak, hogy mi minden történt velem tegnap, mert még sose volt ilyen jó napom, és annyira boldog voltam! Még soha, soha nem törődött velem senki, és olyan jó volt mesélni róla! De sajnos a csigákat nem érdekelte a repülés, csak a saláta. Mind odamentek, egész éjjel özönlöttek. Hiába kértem, hogy ne tegyék. Többé meg se ismerjetek! Csak egy ostoba csiga vagyok, nem Csiguli. Szép emlék lesz nekem ez a név, nektek pedig ronda. – Azzal a kis puhatestű, aki egy nap alatt többet beszélt, mint a konyhakert összes csigája egész nyáron, mélyen behúzódott a házába. Csak egy kis tölcsér látszott belőle, amikor Sebiék utána kukucskáltak.
– Ezt szépen megcsináltuk! – néztek össze. – Most aztán mit tegyünk? – kérdezték egymástól egyszerre.
– Anyukád biztosan nem bántaná a csigákat – bökte ki Bog látszólag összefüggéstelenül. Már a pusztítás következményein gondolkodott.
– Szerintem összeszedné egy vödörbe, és elengedné őket az árokparton – vélte Sebi. – De akkor se szeretném, hogy meglássa azt, ott… – tette hozzá szorongva, és a néhai salátaágyás felé intett.
– Mi ketten is begyűjthetjük az összes zabagépet, de ettől még nem nő vissza a saláta délutánig, mire Anyu hazajön. – A kavicsbogár lágyan föl-alá liftezett a levegőben, ami nála az elmélyült töprengés jele volt. – Tudnánk valahol salátát szerezni? – csillantak fel végül pontszemei.
– A zöldségesnél láttam ilyeneket. Viszont azt hiszem, mindegyiknek le van vágva a gyökere, azokat már nem lehet újra elültetni. Különben sincs annyi pénzem.
– Miért, mennyid van?
– Mínusz kétszáz. Ennyivel lógok Anyunak.
Végül úgy határoztak, hogy a csigák elszállítása után Sebi felássa az ágyást, aztán kisurrannak a rétre, és tövestől kiásnak egypár szép virágot. Ha Sebi elég ügyes lesz az átültetéssel, néhányuk nem csak délutánig marad életben, és szerencsés esetben Anyu talán még örülni is fog a cserének.
Kartali Zsuzsanna
