You are currently viewing A kavicsbogár – Ugrándozás

A kavicsbogár – Ugrándozás

A kavicsháton repüléstől megrészegült Csiguli hagyta, hogy Sebi vállára ültessék, hiszen a kavicsbogárnak el kellett rejtőznie, mielőtt még a kaszával hajladozó felnőtt mellé értek volna. Ámulva látták, hogy a borotvaéles szerszám minden lendítése után daliás fűszálak ezrei vágódnak hasra.

– Ne gyertek közelebb, veszélyes! – intett feléjük Papó, munkájából fel se nézve. Pár mozdulattal később azonban eszébe jutott valami. Abbahagyta a kaszálást, és ingzsebéből előhúzott egy kilyuggatott tetejű orvosságos fiolát. Szórakozottan feléjük hajította. – Ha már meglátogattatok itt a réten, foghatnátok nekem néhány szöcskét, Virágom! Remek halcsali lenne belőlük.

A szöcskefogás nehezebb feladat volt a gyerekeknek, mint gondolták. A fürge fűevőket leginkább csak akkor pillantották meg, amikor azok elrugaszkodtak ültükből, akkor pedig már késő volt. Hússzor kaptak utánuk, harmincszor maradt üres a markuk. Kérték Dongót, hogy segítsen, de a kiskutyáról kiderült, hogy lámpalázas. Ha figyelték, folyton mellékapott, amikor pedig végre sikerrel járt, izgalmában rögtön le is nyelte a prédát. Milka cica higgadt vadásztudományára lett volna itt szükség. De hová tűnt Milka cica?

A rét másik végében járt, ott, ahol a fű kócos bodzabokroknak és alacsony fűzfacsemetéknek adta át a helyét. Kígyózó mozdulatokkal bujkált a sűrűben. Pocakját rég megrakta rovarcsemegével, és a sport kedvéért most mezei egerek után szimatolt. Antilopra leső tigrisnek képzelte magát. Igencsak nehezére esett, de barátai hívására mégis elhagyta rejtekét, és segítségükre sietett. Percek alatt meg is telt az orvosságos dobozka. Virág diadallal vitte apjának, aki éppen pihenőt tartott.

– Nézd, Papó, ezt mind az ügyes Milka cica fogta neked!

Lecsavarta a kupakot, mire a zsákmány egyetlen lendülettel, mind egy szálig azonnal világgá szökkent. Magukkal vitték Virág büszkeségét is. Hiába simogatta a haját apja, hiába nyaldosta a kezét Dongó kutya, Milka cica is hiába ígért dörgölődzve újabb vadászatot, ő már megsértődött, és kész. Sebi értette, hogy a kislány a megtört varázs miatt sír. Ez ellen nem tehetett semmit. Vagy mégis?

– Ne mozdulj! – súgta neki. Két ujjal előhúzott valamit a kislány lángvörös hajdzsungeléből, csiribí-csiribá, és Virág tenyerére tette.

Az a valami első pillantásra pöttöm barna manónak tűnt. Elegánsan tarkázott frakkban feszített, keményített állógallérral. Homlokán csillogó, domború napszemüveget viselt. Úgy tűnt, mintha mindkét hóna alatt egy-egy összecsukott ernyőt szorongatna, és láthatólag nagy zavarban forgolódott a gyerektenyéren.

– Jé, egy szöcskénk megmaradt! – örvendezett Virág.

– Sáska vagyok. Minden tiszteletem, Óriás kisasszony! – biccentett feléje a rovar. Már egy cseppet sem volt zavarban.

– Az mindegy. Ugorj gyorsan a dobozba, kérlek! – hadarta boldogan a kislány.

– Ó, korántsem, korántsem mindegy! Nézze csak kecses kis csápjaimat. Látja, milyen praktikusan rövidek? Mi, sáskák, nem csápolunk ám összevissza, mint a szöcskék az ügyetlen, hosszú antennáikkal! Dobozba ülni sem szeretünk, köszönöm szépen a kedves invitálást. Csaó, agyő, viszlát!

Azzal kinyitotta pirinyó napernyőit, amelyek egy pár halványkék bélésű szárnyacskának bizonyultak, és meglepően hangos zizegéssel elszállt. Nem tudtak haragudni rá, amiért cserbenhagyta őket. Tulajdonképpen érthető volt, hogy nem akar halcsali lenni.

Lestyán bácsi, aki a beszélgetésből csak ciripelést és zümmögést érzékelt, szöcskevadász-vigasztaló javaslattal állt elő. Rongyba tekerte és fához támasztotta a veszedelmes kaszát, majd elkalauzolta őket egy terméstől roskadozó eperfához. A hófehér, bárányfelhő formájú, üdítően édes eper remek tízórainak bizonyult.

– Szedünk egy vödörrel, mert a potykák is szeretni fogják uzsonnára. Talán jobban is, mint a szöcskét, vagy akár a sáskát! – vigasztalta a kislányát Papó.

***

A rét lekaszált füve néhány nap alatt szénává száradt, majd a szénát kazlakba gereblyézték. A kazlakat kölcsönszekérre rakták, onnan pedig vasvillával mind egy szálig a pajtába hordták.

– Szénapajtánk már van, talán egyszer kecskénk is lesz hozzá! – sóhajtotta Papó elégedetten, a vasvillázástól megfájdult derekát hajlítgatva. – Ugye, gyerekecske, jó lenne egy gyerek-kecske? – kacsintott a lányára.

– Kapok egy kecskét? De jó! Mikorra?

– Talán karácsonyra. Vagy, ha nem, akkor mire megkapod az első félévi bizonyítványod. Remélem, hogy nem egy bökős bakkecskét ér majd, hanem egy jól tejelő, szelíd nőstényecske-kecskét!

– Hát persze! – bólogatott Virág olyan hevesen, hogy szalmakalapja kis híján lerepült a fejéről.

Az pedig baj lett volna, ha lerepül, mert akkor az alatta szundikáló Bog és Csiguli is lepottyan. A tikkasztó nyári napokon néha a fülledt Sebi-zsebből a kislány jól szellőző kalapja alá költöztek. Kényelmesen elfészkelődtek a samponillatú dzsungelben, a szalmafonat résein át remek kilátást élvezve a világra. Hurcolójuknak csak egy kikötése volt: nem kért csiganyálkát a hajába. Csiguli illedelmesen be is húzta odabenn a haslábát, hiszen még élénken emlékezett rá, hogy milyen volt papír zsebkendőbe ragadni. Ez se lenne sokkal jobb, gondolta, és amíg új rejtekükben voltak, fegyelmezetten vagy Bogra, vagy a kalap belsejére tapadt. Szoba- illetve kalaptisztaságát nem érhette kifogás.

– Tényleg, Sebikém! Meg szeretnélek kérni valamire, ha már a suliról van szó.– komolyodott el Virág apja.

Sebi összerezzent. Anyu éppen aznap reggel emlegette az évnyitót, mondván, milyen közel van már. Sebi örült volna, ha csak közel marad, de el nem jön. Elsősként még repesve várta az iskolakezdést, másodikosként csak úgy ímmel-ámmal. Harmadik osztályba készülve már minden, óvodáskorból származó álma szertefoszlott az iskoláról, amik aztán negyedikben sem váltak valóra. Ha nem szerzett volna a nyáron ilyen különleges barátokat, talán beleun a hosszú szünidőbe, és mégse bánja, ha a végén suliba kell mennie. Így viszont bánta. Szürke szemeit megadóan függesztette az ünneprontó felnőttre.

– Nem is kéne említenem, mert tudom, hogy melegszívű gyerek vagy, és magadtól is megteszed. Azt is tudom, hogy Virág mindjárt kikéri magának, úgyhogy önző módon csak a magam megnyugtatására kérlek: a szünetekben a folyosón, vagy az udvaron, ha csak fél szemmel is, de eleinte figyelj majd a kislányomra, jó? Rajtad kívül még senkit sem ismer ott, tudod… A többieknek észre sem kell venniük.

– Hát persze. Vigyázni fogok rá. – bólintott Sebi megfontoltan. Megállapodásuk jeléül a két férfi szégyenlős sietséggel kezet rázott, még mielőtt az önérzetes ifjú hölgy szólásra nyithatta volna a száját. Így Virág csak vállat vont, és úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

Az előző részt itt olvasható >>>

Kartali Zsuzsanna

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?