Virág a tanulmányi kiránduláson nagyon figyelt, hogy ne a zsebébe, hanem a karján himbálódzó vesszőkosárba szedegesse a tölgy- és bükkmakkot, a csipkebogyót, a gubacsot és a vadgesztenyét.

Egész úton csak egyvalamit tett zsebre, egy különösen nagy és göcsörtös gubacsot, ami olyan volt, mint a Kis Herceg bolygója, ahol a rózsát gondozta.

Az osztályba visszatérve minden padra egy-egy nagy ebédlőtálcát tettek. A padtársak abba boríthatták szerzeményeiket, hogy szét ne guruljanak, miközben megcsodálják, és a barkácsoláshoz szétválogatják mindet. Lillának, aki Virág mellett ült, még az erdőben kihasadt a gyűjtéshez magával vitt papírzacskója, ezért ő a zsebeibe gyűjtögetett. Élvezettel rámolta ki belőlük a sokféle termést, és vitte a lendület akkor is, amikor már nem maradt több kiüríteni való zsebe. Kíváncsian beletúrt Virág kenguruzsebébe is, és diadalmasan pottyantotta a többi közé a különleges gubacsot, és… Gesztenyét.

Virág megrémült. Eddig azt hitte, száz közül is megismerné a koboldot, ám Gesztenye összecsukódva éppen olyan volt, mint a tálcán heverő közönséges termések. Virágnak egy idő után az az érzése támadt, hogy folyton ugyanazt a néhány szemet választja ki közülük, és a bosszúságtól még kevésbé tudott figyelni. Szerette volna, ha Gesztenye ad valami jelet arról, hogy melyik magban rejtőzik.

A kobold jelzett is, kidugva egyik cérnavékony ujját. Csakhogy azt a jelet előbb fedezte fel a padtársa, mint Virág.

– Janka néni, ez a gesztenye kukacos! – újságolta harsányan Lilla. – Mit csináljak vele?

– Dobd ki szépen a szemetesbe, Lilla drágám!

Virág fellélegzett. A papírkosárból még visszaszerezheti Gesztenyét!

– Vagyis… hadd lássam csak azt a kukacot! – érdeklődött a tanító néni, aztán felujjongott. – De hiszen ez nem is kukac! Kicsírázott! Ültessük el, gyerekek! Ki tudja megmondani, mi lesz belőle, ha megnő?

– Gesztenyefa! – kiabálta az osztály.

Virágnak zúgott a feje. Csinálj már valamit, csinálj már valamit, mondogatta magának. Amikor azonban föltette a kezét, még ő sem tudta, hogy mit fog mondani.

– Janka néni, majd én… én papír zsepibe csomagolom, és megőrzöm a zsebemben, amíg barkácsolunk, hogy le ne törjön a gyökere! Környezetismereten kellene elültetnünk, de most rajzóra van. Kár lenne az ültetést elkapkodni, nem igaz? – tette hozzá tanító nénisen.

Janka néni nevetett, és azt mondta, hogy tényleg, a holnapi környezetórán jobban meg tudják majd beszélni, mire van szüksége egy csírázó magnak és egy fejlődő növénykének. Adott Virágnak egy kiöblített pudingospoharat, hogy abban ágyazzon meg a gesztenyének nedves zsebkendőkkel, aztán újra a gyerekek felé fordult, és tovább válogatták a gyűjteményt.

Virág persze azonnal kicserélte Gesztenyét egy másikra, és megfogadta, hogy soha többé nem viszi magával a koboldot az iskolába. Délután jött csak rá, hogy a csírázó mag kérdését csak félig oldotta meg, ugyanis a koboldmentes cseregesztenyének láthatóan esze ágában sem volt kihajtani. Ha sokáig nedvesen tartják, előbb-utóbb csírázni kezd, de holnap délelőttig biztosan nem.

Sürgősen találniuk kellett egy valóban csírázó gesztenyét!

Suli után, zsebében a kobolddal átszaladt Sebihez és a kavicsbogárhoz, aztán négyesben elindultak az erdőbe. Matyi, a szajkó is csatlakozott hozzájuk, de amikor megtudta, hogy mit keresnek, csak a csőrét rázogatta.

– Az idei gesztenyék még túl frissek a csírázáshoz! A tavalyi gesztenyék pedig, amelyek esetleg kihajtottak, mostanra már szép kis magoncokká fejlődhettek…

A társaság letelepedett egy tisztáson, ahol egy kivágott öreg fa tönkje szolgált asztalként. Matyi azon gyűjtötte össze azt a néhány tavalyi gesztenyét, amit talált. Egyik aszottabb volt, mint a másik. Sőt, némelyiken a penész is kiütközött.

A kobold bánatosan gurigázott a fatuskón az öreg gesztenyékkel. Gondosan kiválasztotta azt, amelyik a leginkább egészségesnek tűnt, és labdázni kezdett vele. Feldobta, elkapta, és gyengéden dudorászott hozzá. A többiek ezalatt erről-arról beszélgettek, és nem is figyelték igazán, hogy mit csinál. Csak Virág pillantott rá néha, miközben azt próbálgatta, hogyan magyarázkodik majd másnap a tanító néni előtt.

– Rátapadt valami gaz, amire azt hittük, hogy hajtás – dünnyögte, és megpróbált keresni egy ágacskát, ami hasonlíthat egy gesztenyecsírára.

– Ide süssetek! Történik valami! – figyelmeztette őket hirtelen a kobold.

Mindenki odanézett. Gesztenye abbahagyta a labdázást, de tovább dúdolgatott. Nyújtott karral maga elé tartotta az öreg gesztenyét, és anélkül, hogy csillogó smaragdszemét levette volna róla, egyenes háttal törökülésbe ereszkedett. Előbb előre-hátra dülöngélt, majd lassú törzskörzésbe kezdett. A dünnyögésből egy dalocska szavai bontakoztak ki.

– Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske… – énekelte Gesztenye, aztán így folytatta: – Nézzétek, kihajtott a mag! Persze ez még nem zöld ág, mint a dalban, csak egy vékony gyökerecske, de odabenn, a maghéj alatt már készülődnek ám a levelek is! Ha Virágék holnap elültetik, tavaszra igazi facsemete lesz belőle… csak bújjatok, rajta!

A varázslat hatása alá került társaság tágra nyílt szemekkel bámulta a koboldot. Mukkanni sem bírtak.

– Ha hiszitek, ha nem, én se tudtam, hogy ilyesmikre vagyok képes! – szerénykedett Gesztenye, de szavain átsugárzott a boldogság. – Ez a kis mihaszna hozta ki belőlem a varázserőt! – gügyögte a valóban fehér kukacra hasonlító gyökérkét növesztett gesztenyének, aztán Virághoz fordult. – Vigyázzatok rá a suliban!

– Vigyázni fogunk! – ígérte Virág, és tenyerére tette az új életre kelt öreg gesztenyét. – Ha ezt az újabb cserét sem veszi észre holnap az osztály, a végén még bűvész lesz belőlem!

Hazaúton a varázserejének örvendező kobold el is nevezte a felélesztett magot. A Zöldág nevet adta neki, hogy szép nagyra nőjön.

Virág másnap észrevétlenül becsempészte Zöldágat a pudingospohárba. Az osztály annak rendje és módja szerint el is ültette a kicsírázott gesztenyét egy nagy cserépbe, amit a tanári asztal sarkára állítottak. Zöldág hamarosan rá is szolgált a nevére, és a gyerekek gondoskodása mellett takaros magonccá cseperedett.

Virág egy gesztenye-emberkét állított mellé a cserépbe, hogy vigyázzon a kis növényre, és hogy legyen mihez mérni a palánta növekedését. Az emberke tüskés gesztenyeburok-sapkájával együtt éppen akkora volt, mint Gesztenye, a kobold.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>