Valaki a gyermekét tette fel a vonatra/intett búcsút a suli előtt és valaki a saját érzéseibe merül ilyenkor.
Hogy hogyan telik az idő az már nem téma. Hogy megnőtt, milyen cuki volt, de nagy volt az iskolatáska, mekkora könnyeket ejtett az oviban. Jajh, krokodilkönnyeket!!!
De hogy hogy érzi magát ilyenkor egy anya… Nem, az aggódás ismét nem az én érzésem, mert az is róla szól. Az sem, hogy mi lesz vele, hogy érzi magát, mind az övé.
Az én egyetlen érzésem, hogy a kis porontyom egy másik irányba indult el. Nem az enyémbe.
Nem az én lábnyomomon lépked és nem én mutatom az utat. Új ismereteket új embereknek köszönhet – új embereket szeret meg. Akiket nekünk is szeretnünk kell.
A világ szélesedik számára, kíváncsisága kinőtte a szoba falait. Nyit minden fióka és tyúkanyó felé. Már nem csak a Te fiad/lányod innentől, osztoznod kell rajta.
Aztán vissza kell terelned a családi odúba: hé, kisöreg, oké, hogy az új helyeden csudajól érzed magad, de azért azt is vidd tovább, amit mi mondunk, a szüleid, mert a fészek még visszahív! Tanítani próbálunk most már együtt, a tanár, a haverok és még mindig mi, a családod.
De ő, a kis ravasz egyre csak nyitogat, ajtót, ablakot, szárnyakat. Szívébe engedi azt is, akit nem kellene és repül arra, amerre eddig tiltottad.
És még mindig a Te fiad, te érzed rosszul magad, ha a nevelés kifog rajtad, vagy ne adj Isten a tanára okosabb.
Nem csak elengedni fáj, nem csupán hiányzik a teste és mosolya, szeresd ezután úgy, hogy máshova IS tartozik és szívébe mást is befogad.
(kezdőkép: freepik)
