Sokat gondolkoztam azon, vajon miért versenyeztetjük a gyerekeinket születésüktől fogva? Ki állította fel a szabványokat, amelyek szerint egy gyereknek fejlődnie kell? Ez volt a szülői lét apró betűs része? Hogy sose dőlhess hátra?

Értem én, hogy gyerekorvos, védőnő, tanulmányok… De te is tudod, hogy nem erre gondolok.

Hanem amikor szülők találkoznak a játszótéren, a boltban, szülőin, netes fórumokon, akárhol, és vég nélkül vizsgáztatják egymást és a gyerekeiket:

,,Ó, mikor ekkora volt, vagy talán még csak 6 éves, már japánul tartott grafológiai előadást…”

vagy:

,,Az én fiam 4 évesen lefestette a Notre Dame-ot csukott szemmel…háttal…lovon ülve”,

meg az ilyenek:

,,Úgy sajnállak! A miénkkel soha nem volt ilyen gond, hogy hisztizett volna, hogy nem eszi meg az ebédet, nem alszik akkor, amikor mondjuk”.

Na, hát erről beszélek… Kinek vetítünk? Ugyanabban a csónakban evezünk. Egy cipőben járunk. Ugyanazt a műsort nézzük. Csak van, aki bevallja, hogy bármennyire imádja és soha semmiért, senkiért nem adná a gyerekét, ettől még néha baromi nehéz.

T. Szülők! Ti, akik mind kétségek közt vergődtök, hogy jól csináljátok-e, hogy baj-e ha nem csinálja tankönyvszerűen a dolgokat a kislányotok/kisfiatok, most örömmel közlöm, hogy csodás szülők vagytok, már attól, hogy ezen egyáltalán elgondolkoztok.

A lényeg, hogy szeretettel, ősi ösztönnel neveljétek a gyerekeiteket.

Mert ha sosem lesz belőle orvosprofesszor, tudományos felfedező, élsportoló vagy hatalmas sztár, hanem ,,csak” egy kiegyensúlyozott, boldog emberke, aki hisz magában és bízik a családjában, akkor nyert ügyetek van.

A szuperanyák és szuperapák pedig vakarhatják a fejüket majd, hogy megérte-e folyamatosan teljesítménykényszer alatt tartaniuk önmagukat és a gyermekeiket, miközben ők pont úgy tele vannak bizonytalansággal, kudarcokkal, csak éppen szégyellik bevallani maguknak és a környezetüknek ezt, mert az gyengeségnek tűnne.

Pedig mennyivel könnyebb lenne egymást támogatni és nem bírálni!

Rizzo