… avagy nem is hinnétek, mit gondolnak a gyerekek rólunk, a szülői szerepekről, házasságról.
Mindaddig én sem tudtam, míg nem adtam pedagógiai asszisztens hallgatóimnak házi feladatot.
Amikor az önismeret témájánál tartottunk, azt adtam, kérdezzenek meg gyerekeket arról, milyennek látják őket.
És a válaszoknak nyugodtan higgyenek,
mert ők aztán igazat mondanak!
Nem áll érdekükben ugyanis mást mondani, legalábbis egy darabig…
Amikor pedig a hallgatóim beszámoltak a gyerekektől kapott válaszokról, kiderült, hogy olyan dolgokat is mondtak róluk, amiket nem is gondoltak, hogy egyáltalán észreveszik. Ja, és kíméletlenül őszinték voltak ám!
Kértem őket, hogy ezeket a válaszokat tegyék el, vagy ha nem írásban kapták, akkor írják le és raktározzák el a későbbiekre. És amikor esetleg elbizonytalanodnak vagy rosszabb passzban vannak, akkor vegyék elő, és kapjanak általuk újabb lendületet.
Mert a gyerekeknek hihetnek, ők valóban olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk.
Egy másik alkalommal pedig az volt a feladatuk, hogy kérdezzek meg, szintén gyerekeket
az apai és az anyai szerepről, valamint arról, hogy
szerintük mit jelent a házasság.
Nem kis döbbenet volt megtudni, hogy akár az óvodásoknak, akár a kisiskolásoknak mi a véleményük erről!
Elmosolyodtunk, néha hangosan kacagtunk az órán, felolvasáskor. Ezekből az őszinteségekből osztok meg párat, a teljesség igénye nélkül.
Figyeljétek csak, mit gondolnak a 8-9 évesek:
Érdekes, sehol nem szerepelt a pénz, a vagyon, a kocsi, a külsőség (egy helyen a csinos derék), annál inkább a hűség, a közös érdeklődés, az együtt töltött idő és a szerelem.
Azt, hogy létezik kölcsönös szereteten,
őszinteségen alapuló kapcsolat, házasság,
miért csak a gyerekek hiszik el?
Miért nem marad meg ez később? Miért félnek oly sokan ettől felnőtt korukra?
Kellene hogy higgyünk és bízzunk abban, ahogy a gyerekek látnak bennünket: ezt tudjuk tartani a kapcsolatainkban, házasságunkban. És majd ők is később, felnőtt fejjel ugyanígy fogják gondolni.