„Láttad? A gyereke tíz perce ott fetreng a földön, taknya-nyála egybefolyik, úgy hisztizik. Nem igaz, hogy nem tud vele valamit kezdeni. Az enyém ilyet biztosan nem fog majd csinálni, az biztos!” – puffogtam megbotránkozva a barátnőmnek, miközben a kedvenc plázánkat róttuk.
Hozzáteszem, ez legalább tizenöt évvel ezelőtt történt, amikor még nem sejtettem, hogyan fogom a korábbi elveimet szinte azonnal kidobni az ablakon, amint a saját kis drágáim megszülettek.
„Miért hagyja, hogy nyilvános helyeken ekkora hisztit vágjon le?” „Miért nem dug már egy cumit a szájába és kész?” Szerintem ezek nem is igazi kérdések, inkább csak azoknak álcázott beszólások tele előítéletekkel, melyeken keresztül azt sugalmazzuk, nekünk aztán megvan a véleményünk a témában.
Élesen emlékszem a kislányom első, komolyabb hisztijére, nyilvános helyen. A szokásos vásárlási köreinket intéztük éppen a környéken, és többek közt egy olyan boltba is betértünk – elvileg csak zoknikért – ahol plüssöket s egyéb játékokat is árulnak. Nem telt bele két perc sem, a lányom lekapott egy rózsaszín kismacit a polcról és teli szájjal vigyorogva közölte, ezt hazavisszük. Szerintem én igazán nem vagyok egy szőrös szívű anyuka, de miután a kedvenc csoki(kat), epres nyalóká(kat) és a bátyuska fagyirendelését is bepakoltuk már a bevásárlókocsiba, a pink cukika bizony kiverte a biztosítékot.
Legnagyobb döbbenetemre a következő pillanatban elszabadult a pokol; az én picilányom a bolt kellős közepén egy olyan igazi, vinnyógós, sírós hisztibe kezdett, hogy nagyhirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek. Átfutott az agyamon, hogy ezt vajon honnan szedi? Genetika? Vagy elleste egy kis „kolléganőtől”, s most rajtam gyakorolja? Hidegzuhanyként ért, az biztos. A maci maradt, és valahogyan haza is jutottunk, az egyéb részleteket jótékony homály fedi.
A sztorinak viszont több tanulsága is volt számomra; az egyik az, hogy az ilyen típusú hiszti robban, másodpercek alatt mindent elborít; szóval nem kell igazán „hagyni” sem, hogy kiteljesedjen, mert mire föleszmélsz, már a kellős közepén találod magad. Azt is megtanultam, hogy hiába kezdek el ilyenkor szép, vagy nem szép szóval hatni, próbálkozni, a kislányomnál eredményt nem igazán fogok elérni vele.
Ami nálunk bevált, az pedig pontosan az, hogy valameddig igenis hagynom kell, hogy kiadja magából a frusztrációt. Majd amikor már az enyhülés jelei mutatkoznak, megkérem, hogy szóljon, ha úgy érzi, hogy megnyugodott. Eleinte volt, hogy ez fél óra-húsz percig is eltartott, mára viszont már nagyon lerövidült ez az idő. Aztán magától jön hozzám, megöleljük egymást; s ebből tudom, a viharfelhők eloszlottak, ismét kisütött a nap.
Ott és akkor, annak a boltnak a közepén minden bizonnyal kívülről mi is pontosan ugyanolyanok voltunk, mint akiket én is az „előző életemben” hajlamos voltam leszólni:
egy hisztis kislány, a tehetetlen anyukájával.
Ez pedig a legnagyobb tanulság, számomra legalábbis.
Szóval drága Mamitársak, csak óvatosan a nagy megmondásokkal.
Ottlik Judit
(kezdőkép: unsplash)