You are currently viewing Azt kérdezi folyton a fészbuk, mi jár a fejemben… – egy tanárnő gondolatai pedagógusnapra

Azt kérdezi folyton a fészbuk, mi jár a fejemben… – egy tanárnő gondolatai pedagógusnapra

Sokat gondolkodtam, van-e értelme ennek a posztnak, de most már annyira teli a fejem és a szívem gondolatokkal, hogy itt az ideje megosztanom… a digitális tanrend végéhez közeledve.

17 éve tanítok. Komoly, megfontolt döntés volt, hogy ezt a pályát választottam, nem is munkát, inkább hivatást. Nem bántam meg, a hepék és hupák ellenére sem, úgy érzem, a helyemen vagyok.

A digitális tanrend kapcsán március 13 óta kering a neten mindenféle, hideg s meleg, s az olvasottak gyakran tőrként fordultak meg bennem, napokig bántottak…

Március 13 óta dolgoztam itthonról, keményen, ahogy úgy gondolom, a kollégáim is. Saját eszközön, saját internet előfizetéssel. Kiírtam a feladatot (ne legyen sok, ne legyen kevés, önállóan is több feladat menjen, ne legyen teher, de gyakoroljunk is, hogy a gyerek okosodjon…), videót vágtam és játékot szerkesztettem, s a visszaküldött feladatokat ellenőriztem (éjjel 11-kor, vagy hajnali 5-kor, mikor elkezdett csicseregni a madársereg az udvaron).

Elérhető voltam a szülők számára is hajnaltól, s válaszoltam még az este háromnegyed 10-kor a postaládámban landolt levélre is. Tartottam a lelket a szülőben (napi szinten 6-8 szülő-gyerek keresett, s igyekeztem segíteni, ahol tudtam).

Most mégis fáj… a pedagógusnapi poszt, az üveg pálinkával…

Meg a többi poénos üzenet az elmúlt 3 hónapból…

Március 13 előtt takarítottam hányást az osztályban, sírt az ölemben nekem is világfájdalomtól kis fióka. Vettem ceruzát, füzetet, radírt adtam, ha nem volt, faragtam a ceruzát, ha otthon már nem volt rá idő.

Megosztottam az uzsonnám, ha a gyereké otthon maradt, meséltem mesekönyvből, s közben hátacskát simogattam, s öleltem, szeretgettem ott és akkor, amikor szükség volt rá…

Százszor is elmondtam, hogy hangosan köszönünk, előre engedjük a lányokat, hogy bocsánatot kérünk, és elfogadjuk a bocsánatkérést, s hogy a közösségben élve alkalmazkodnunk kell egymáshoz.

Neveltem, és szerettem, néha pótanya voltam, mégsem kértem anyák napjára virágot…

S még nincs vége, mert dolgoztam (szerintem keményen) az eddigi 3 hónapban, s ha megírtam a bizonyítványokat, törzslapokat, s felügyeltem a suliban június végéig, jön 7 hét szabadság. Melyben majd felkészülök a következő tanévre, tanmenetet írok, eltervezek 10 újabb szép hónapot, sok-sok kihívással, ami most esetleg elmaradt, vagy nem úgy hangzott el, ahogy én mondtam volna. S ötletelek sulis programokról, gyártok szemléltető eszközt, plakátot, osztálydekorációt… szóval szabin leszek… papíron… de az agyam nem áll le…

A fészbuk népének negatív megnyilatkozása pedig nagyon fáj, meg az általánosan megfogalmazott nézet is, ami valahogy a társadalomba beleivódott, hogy a pedagógus 3 hónap szabin van, s nem csinál semmit… pedig NEM! Dolgozom akkor is, mikor az éjszaka közepén felébredek, tervezek a vasárnapi ebédfőzés közben, s nyár közepén a homokozóban ülve is a rám bízottakon jár az agyam.

S emellett a munka mellett 3 szép fiacskámmal én is tanultam-tanulok itthon, a legkisebbik óvodás, s van egy elsős és egy harmadik osztályos is… Míg a férjem a mentőknél dolgozott, rengeteget túlórázott. Sokszor már NEKIK, a LEGFONTOSABBAKNAK nem jutott egy kedves szó, mert várni kellett, míg bejezem a telefonbeszélgetést, míg válaszolok egy emailre… melyből naponta (hétköznap és hétvégén is) rengeteg volt.  Hiányzott a FELNŐTT TÁRSASÁG, hogy engem is meghallgasson valaki, mikor éjjel beájultam az ágyba…

Hálás vagyok ugyanakkor azoknak a szülőknek, akik rám bízták a gyereküket.

Akikkel napi kapcsolatban voltunk és együtt dolgoztunk ebben a könnyűnek cseppet sem nevezhető, embert próbáló 3 hónapban – és a mögöttünk lévő közel 2 évben… hálás vagyok az üzenetekért, a hívásokért, a megosztotta örömökért és nehézségekért.

Azokért a szülőkért, akik most belekukkanthattak a munkámba, tapasztalták, hogy olykor nem könnyű megértetni egy szöveges feladatot, vagy nem könnyű sokadszor is ugyanazt a szorzatot gyakorolni… Hálás vagyok, hogy a gödör mélyén tartották bennem a lelket, s hálás vagyok, hogy a bizalmukba fogadtak, s életük egy aprócska szeletének részese lehetek.

Hálás vagyok, hogy mindezt csinálták gőzerővel munka, háztartás mellett, éjt nappallá téve… Tudom, mekkora meló, hiszen én is ott állok mindkét oldalon.

Köszönöm azoknak a szülőknek, akik mellettünk álltok, a többieknek pedig egészségükre!

N-N. Szilvi

(kezdőkép: Unsplash)

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?