Égen földön nem találom. Csakis a küszöb alatt mehetett be, de hogy hogyan játszotta ki a partvissorompót és az őrző – védő szolgálatot, nem tudom. Az egér eltűnt.
– Füles! Gyere! Segíts!
– Jövök! – Ugrott fel az állandó fekvésből ez a jó kis ház- és gazdiőrző véreb, majd amikor leesett neki, hogy mi lenne a feladat, több lépésben kihátrált.
Először a szobaajtónál torpant meg. Mi az, most jöjjön be, amikor meló van, bezzeg máskor se egy pacsi, se egy ölelés ebben a finom kuckóban?
Aztán rámeredt az egérfogóra. Hogy arra gondolt-e, miért etetünk ellenséget paprikás kolbásszal, amikor ő jó, ha néhány leesett morzsát elcsenhet, vagy arra, miért tálaljuk csiptetős dobozban, mindenesetre ahogy az egérfogó csattant, ő kimenekült a szobából.
Nekiálltam hát egyedül, az egérvadászatnak.
Ez az a szoba, ahol összes emlékemet tárolom és miután ezek a biztonság és örök gyermeki létem érzését adják. Szemben az összes többi holmival, amik három éve dobozokban várnak sorsukra, mind elöl vannak, ha úgy tetszik, ez egy intelligens egér éléskamrája.
Tervek, naplók, jegyzetek. Könyvek, dalosfüzetek, aranyköpések 88-ig visszamenőleg. Nem tudom, melyik ötletemet f@sta telibe, min röhögött nagyot, de reggelre már a Cifra Palota projektemen csámcsogott, szóval lehet, hogy figyelnem kellene a jelzéseire.
Az ovis cuccok, a furulya, a zongora füzetek. A sírógörcs kerülgetett, amikor még azt sem tudtam, merre füleljek, csak ültem a minden szépséget rejtő szekrény előtt éjjel fél kettőkor és hallgatóztam.
Ekkor dugta ki kis fejét az őskövület telefonjaim kosarából (a mesékben almás kosár), futólag rám nézett: „Ja, te vagy az Brigi? Már megijedtem” – és mint akire épp most hagytam rá, hogy nyugodtan falatozz, addig én olvasok, visszaereszkedett a zsinórok közé és tényleg ott folytatta, ahol abbahagyta a lakmározást.
A rémülettől nem emlékeztem, hogy szingli vagyok-e vagy férjezett, kutyám van-e, vagy macskám és ahogy ez mindig is volt életem első harminc évében, először a megoldást kerestem… mire végre leesett, hogy nem vagyok egyedül és nekiálltam sikítozni.
Gyuláért kiáltottam, ekkor már egy bútor tetején egyik lábamról a másikra ugrálva és jajveszékelve a fejemet két kezembe fogva, hogy Jézus Úristen, mibe fog még ez belekóstolni, ráhugyozni, a nagypapa fényképe túléli-e, és hány egérszar lesz az alkalmi fehérneműim közt.
Ekkor már tajtékoztam a sokktól, mert hirtelen csak jöttek és jöttek a tíz, húsz, harminc, negyvenéves emlékek, az általános iskolai órai levelezés repülő cetlii, Gergő első hattyúi, a nemezelt ludak Márton napról.
Már csak ezeken pörögtem, a lábam nem állt le, de a visításom sem, mire megjött a férfi a paprikás kolbászos ötletével. És nyugalomban lefeküdtünk. Hogy biztos ráharap, csak reggel legyen lelki erőm benyitni és szemben találni magam a tetemével.
Hát nem. Az egérfogó hót üres, a kolbász a fehér szőnyegen, talán kiköpve, gondolhattuk volna hogy a csemegét inkább megenné, mint a csípőst.
Füles bámul, ahelyett, hogy szagot fogna, pedig a filmekből látott trükkel szagoltatom vele a maci szétrágott nyakkendőjét és biztatom, hogy szimat. Na ő egyebet se gondol, minthogy …szomat.
Nem is nagy story, de ezt talán egyikünk se gondolta volna, hogy már ne a kamrát zárja, hanem a könyveit tartsa lakat alatt.
(kezdőkép: pexels)
