Az én arcom nem tökéletes.
Magán viseli az elmúlt évek nyomát…
Az átvirrasztott éjszakák, végigdolgozott nappalok ráncokat szőttek homlokomra,
egyre mélyülő szarkalábakat szemeim mellé.
Sok aggódás és még több nevetés rótt árkokat a szám két oldalán…
De nem bánom.
Mert az én arcom nyugalma feldúlt kis lelkeket nyugtat meg varázsütésre.
Mosolyom visszhangjaként önfeledt kacaj csendül, tekintetem fájdalmat feledtet, aggodalmat oszlat, félelmet söpör el.
Az én arcom már nem tökéletes… Lehet, hogy sosem volt az.
De pont ezt a tökéletlen arcot meglátva ragyognak fel apró arcok varázsütésre, csukódnak este kis szemek békésen.
Ezt a tökéletlen arcot nem cserélném el semmire…
Nem is tehetem: nem az enyém már.
Hanem az övék.
GYH
(kezdőkép: Unsplash)
