Emlékszem tavaly májusban halálra izgultam magam az első szülőin. Örömmel nyugtáztam, hogy a kisfiam az 1./a-ba került. Pont így szerettük volna. Izgatottan jegyzeteltem, hogy mi fog kelleni, első iskolás kezdő szülőként, és a maximalista szűz horoszkópjeggyel terhelten pislogtam.
Majd a szeptemberi szülőin már fesztelenebb résztvevője voltam, a februárit meg egyenesen imádtam. Éppen betegen volt otthon a kisfiam, és a folyton zizegő anyuci, akinek mindig mosolygós a szeme, felajánlotta leckeküldői segítségét. Nagyon kedves volt tőle, s az esőben majd fél órát beszélgettünk még csemetéinkről és a világ folyásáról.
Van nekünk egy jó osztályközösségünk, szuper 20 kissráccal, 10 fiú és 10 lány, mint a nagykönyvben. Szerencsére, a szülők is totál normálisak, javarészt egyetértés szokott születni. Néhányan hihetetlen jóban lettünk egymással, a suli utáni gőzkieresztés a gesztenyés játszón, a srácaink futkároznak, mi meg az élet nagy dolgait vitatjuk. Általában baromi komolysággal. Én már voltam tiszteletbeli apuka is, és apukák közül is kerültek kis tiszteletbeli anyucik. Egyszóval jó a közösség, kicsik és nagyok között is.
És most itt van ez az átkozott korona.
Nem mondom, már valóban unom. Van jó oldala is. Többet vagyunk együtt családilag, és a minőségi időtöltés is nagyon jól szuperál nálunk. Sokszor dőlünk a röhögéstől, vagy csendben vigasztaljuk egymást, hogy vége lesz a „pándémiának”.
Az, hogy mennyire hiányoznak az új barátaim, a kapcsolattartás velük, akkor derült ki számomra, amikor láthattam őket. A pocakos törölközős apucival épp a minap beszéltem, amikor egyik nap a fiam az ő lányával videochatelt. Hiányzik ennek a kislánynak az anyukája is, a szép hangú anyuci is, a mindig zizegő kétgyerekes tipikus fiús anyuka, akinek szemüvege mögött mindig mosolyognak szemei, legyen akár hulla fáradt, vagy ideges, mert a srácai valahogy másképp működnek, mint azt elvárná.
Hiányolom a kedves nagymamát, aki szalad az unokával furulya órára, az ikrek anyját és raszta apját is, vagy éppen a Fradista anyukát is a szemközti házból.
Még a szöszi anyu is hiányzik,
aki összefogja az osztály költségvetését. Szóval a személyes találkozások teljes elmaradásával, ezek a múltban annyira apró, s mégis jóleső kis beszélgetések helyén most űr tátong.
Erre főleg akkor döbbentem rá, amikor a Google Meet-en keresztül meghívást kaptam a szülői értekezletre. Olyan jó volt látni őket. A gyerekek persze mind odasereglettek a szüleikhez, s lelkesen integettek, köszöngettek egymásnak és a tanító néniknek. A tanító néni könnyeit törölgette a szeméből, amikor sorolta a gyerekek nevét, és mosolyogva köszönt nekik, a gyerekek is megszeppentek egy kicsit. Kisfiam szorosan odabújt hozzám, „Anya, ők is látnak?”. Igenlő válaszomra mosolyogva, integetett. Amikor végre mindenki kikapcsolta a mikrofonját, elkezdődött a szülői.
A meghatottságon túl, az osztályozás rejtelmeibe is bepillantást nyertünk, a tanév hátralevő részét megbeszéltük. Néhány kérdést megvitattunk. Néhol bekukkantott egy egy kíváncsi gyermek arca, a vállamon megjelent egy félelmetes playmobil csontváz, láncait csörgetve. Persze, a kisfiam rögtönzött bábjátéka szerencsére nem sokaknak tűnt fel. Megérkezett énekesmadár anyuci is, apával és nagy szemű kisfiával, volt ott „huing-huing-ziunk-ziung”, bevisszhangoztak mindenkit. Szakadtam a nevetéstől, szerencsére, az én mikrofonom ki volt kapcsolva.
S mi volt mégis a legfurcsább az egészben?
Mondjuk, úgy éreztem magam, mint abban a bizonyos népmesében az okos parasztleány. No, nem azért mert okos, vagy paraszt (bár erről lehet, sokaknak más véleménye van) volnék, s még csak leány sem vagyok, igen asszonyos alkatomat tekintve sem, hanem azért, mert egy kicsit olyan volt, hogy találkoztunk is meg is nem, jelen is voltunk meg nem is, beszélgettünk is meg nem is. Érted? Nem adja vissza egy valódi találkozás élményét az online világ.
Tudom, ez egyértelmű. Ám gondolataimba mélyedve, felmerült bennem ekkor egy cseppnyi félelem az otthonoktatással kapcsolatban, fogadni mernék, hogy már sejted „tanítunk is meg nem is…” Ugye? Valahogy egy kicsit így érzem magam.
A népmesei fordulatokon túl, az Óperenciás tengeren is túl, nem egészen a kurta farkú malac közvetlen közelében, azért a legfontosabb beszédtémánk csengő hangú barátosné-anyuval az volt, hogy a „hajadismilyen!”.
Mert a lényeg, az lényeg. Karantén idején is. Ugye?
(kezdőkép: Pixabay)
