You are currently viewing Életem kicsi lámpása

Életem kicsi lámpása

Soha nem láttam magam olyan szépnek, mint akkoriban. Majdnem 8 hónapos terhes voltam, a fodrásznál ültem, feszülős kék felső volt rajtam és imádtam minden kerek mintáját rajtam.

Hazafelé tartottam, nem tudom, hol jártam pontosan…. fejben, fizikailag vezettem rutinosan, mint mindig, nem voltam sem fáradt, sem elgyötört, boldog és kerek voltam, mint ahogy a világom.

Csak egy véletlen, rossz mozdulat volt és hirtelen az előttem lévő autónak koccantam. Minden átfutott az agyamon, a hasamhoz nyúltam, végigtapogattam magam, behunytam a szemem, „most mi történt, mi fog történni?”. Próbáltam lelkileg helyre rázni magam, szerencsére, baj nem történt, nem voltam felelőtlen, első dolgom volt nőgyógyászomat felkeresni, aki a protokoll szerint járt el és sokkal tüzetesebben vizsgáltak meg, mint egyébként. A kis név nélküli lámpást hordozó vígan fickándozott, még a kellemes melegben… miközben felgyorsultak körülötte az események. 

Ez a sors küldte esemény sok mindenre fényt derített.

Az ultrahang előtt várakoztam, simogattam a hasam, valakinek úgy megfogtam volna a kezét, de általában vizsgálatokra egyedül jártam. Kicsit szomorúan nézegettem azokat a párokat, akik együtt, összebújva töltik el az időt. Nem először járom végig a 9 hónap csodás járdalapjait, nagyobbik fiamnál is voltam egyedül, de nem ilyen sokszor. Kicsi gyermekem, itt a szívem alatt, mint egy váratlan meglepetés, úgy világította be életünket. Sokakat zavart ez a fény, a mai napig is szemük elé teszik kezüket, ha közelükben napként sugároz.

Én következtem, és információk áradatát zúdították rám. Olyan tüneteket soroltak fel, aminek még véletlenül sem volt köze ahhoz a bizonyos autóbalesethez. Néha úgy éreztem, mintha filmben lennék, ez nem rólam szól, és innen bármikor elkapcsolhatok. A huzat kivágta az ablakot és mintha arcul csaptak volna magamhoz tértem. Amit megtudtam, hogy a

babának jobb szívfél-tágulat, és vesemedence-értágulata van, továbbá a méhlepényem és a köldökzsinór is tele van cisztával.

Ez még mindig az én filmem, 8 hónap alatt semmi, de semmi hasonló vizsgálati eredmény nem született. Ilyen az, amikor egy sorozat hirtelen más témában kezd egy új évadot, ez egy végképp új helyzet, amire nem lehet felkészülni, egyelőre nem tudok mit kezdeni vele. Ez a kis köztes megállóhely két nap üdülést hozott a kórházban. A röpke hétvége után a kardiológiai intézetben kezdtem a napomat, jól voltunk, egyedül, de jól. Leszálltam a villamosról, nagyon melegem volt, de végig a fák árnyékában sétáltam, így nem volt kellemetlen.

Hétfő délelőtt volt, mindenki dolgozott vagy nyaralt, én meg azon járattam az agyam, hogy itt vajon mi vár rám, otthoni dolgokon is sokat gondolkodtam, annyi minden volt a fejemben és mind bennem rekedt. A professzor asszony száraz, de a maga módján kedves teremtés volt, próbált valami biztatót magára erőltetni, de közölte a látottakat és tájékoztatott a száraz tényekről.

Megint úgy éreztem szédülök… jobban esett volna, ha ezeket a dolgokat 9 hónapra elosztva adagolják, mintha a vége előtt pár nappal.
Csengenek a szavak a fejemben…

„Anyuka, a maga gyermeke egy anyaméhben sorvadt baba…”

Ennek a mondatnak, több olyan pontja van, ami elég ahhoz, hogy hetekig tudjak sírni. Mint Anyák napján, még semmi nem történt, de én azon is képes voltam elbőgni magam, mikor az óvó néni annyit mondott, hogy ma az édesanyákat köszöntjük, na már ettől végem volt.

Pár vigasztalószóval és sok félelemmel a szívemben indultam vissza a kórházba, hogy visszavigyem a leleteket. Újra és újra simogattam a pocakom, biztattam magunkat, hogy minden rendben lesz.

Még senkit nem hívtam fel, egyelőre úgy éreztem, ez a kettőnk ködös erdeje, nem tévedhetünk el, ott az a bizonyos köldökzsinór, most még csak mi ketten vagyunk. Ki szeretnék használni minden pillanatot, amit ezzel az apró csodával tölthetek, de én romantikus regényt szerettem volna.

A nagy fiam most nagyon jó kezek között volt, több csodás kéz között, sok mosoly és vidámság, rengeteg puszi és ölelés között, őt nem kellet féltenem.

Szóval újra a kórházban, elrendelték azonnali kórházi tartózkodásomat, mondták, hogy fontos a baba miatt, hogy legkésőbb egy hét múlva hétfőn megszülessen, figyelni fogják a szívverését, de semmi konkrétat nem mondtak.

Egy bőrönd van a kezemben, egy kapu előtt állok, ez nem a megszokott út, a vonat késik, nem odavisz, ahova szeretném, de ha jobban megismerem a pályaudvar után, megszokom a tájat.

Se a nyelvet, se a kultúrát nem ismerem, én nem akarok idemenni, de tudnom kell, mi vár ránk, a vonat visz, még egy hétig meg sem áll.

Még addig bennem élsz mindenféle értelemben.

Kedves Utasaink a követkő megálló az Új Élet kapuja, kérem, mindenki szálljon fel!

Borsodi Kamilla

(kezdőkép: pixabay)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?