Vágyódott a babára. Tervezte, látta maga előtt. De nem jött.

Sokan szembesülnek a ténnyel, hogy a tervezett, szeretettel várt kisbaba nem akar megfoganni. Hosszú hónapok, akár évek is elmúlhatnak idegőrlő várakozásban.

Mindenki máshogy éli meg a sikertelenséget. Egyik olvasónk így mesélt erről:

„Házasságkötésünk után elég hamar szerettem volna kisbabát. Néhány hónapnyi sikertelen próbálkozás után szörnyű megérzésem támadt, kivizsgáltattuk magunkat és kiderült, hogy egy fennálló kisebb egészségi probléma miatt nincs lehetőség a megtermékenyülésre. Ezt a kisebb nyavalyát elkezdtük gyógyítani.
Tudtuk, hogy jó időbe beletelik.

A gyógyulás közben lelkileg egyre rosszabb hangulatba kerültem.
A Jóbarátok c. filmsorozat egyik szereplője fogalmazta meg jól az én problémámat is: én már akkor anya voltam, csak még nem voltak itt a gyerekeim.
Valóban, a szívemmel erősen éreztem a gyerekeimet, de egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért nincsenek itt velem, miért nem ölelhetem őket magamhoz, és ez borzasztóan nyomasztott.

Elkezdtem utálni minden anyukát, majd egy idő múlva minden embert,

aki csak szembe jött velem az utcán, hiszen ők is egy anya gyerekei.

Ekkor már pszichológushoz fordultam. A gyógyulást az is segítette, hogy időközben csatlakoztam egy babaváró fórumhoz, ahol a többi leendő anyukával tartottuk egymásban a lelket.

Eldöntöttük, hogy segítséget veszünk igénybe, felkeresünk egy reprodukciós intézetet.
Néhány eredménytelen inszeminációt követően kezdtünk bele a lombikbaba-projektbe.
Szuper lelkesek voltunk, a dolgoknak csak a jó oldalát láttuk.

Emlékszem, mikor a petesejtleszívás reggelén férjemmel elzarándokoltunk az intézetbe. Férjem leadta a mintát, miközben én átöltöztem egy kórházi hálóingbe és vártam a soromra. A műtőben elaltattak és levették a petéket, majd kivittek a pihenőbe és ott „tároltak”, amíg felébredtem. Közben a férjem nagyon nyomorultul érezte magát, ennek a jele az, hogy ő, aki húst hússal eszik, beült a közeli vegetáriánus (!) étterembe és ott várakozott, amíg fel nem hívtam.

Én közben megtekinthettem a babát, aki mindössze 4 db sejtből állt.

Ő volt a leggyönyörűbb kisbaba, akit a mikroszkóp alatt valaha is láttam.

És az egyetlen.
Hangosan beszéltem hozzá, végtelen szeretetemről biztosítottam őt. Közben a biológus diszkréten elfordult, így nem láttam, milyen képet vág. Nem foglalkoztam vele, úgy álltam hozzá, hogy anyaként úgyis számtalanszor égetem majd magamat.
A beültetési művelet nem kellemes, de egy másik tudatszinten tudtam, erősnek kell lennem. Ekkor nem altattak el, hanem ébren feküdtem a műtőasztalon és próbáltam ellazulni, miközben alulról felhelyezték a parányi preembriót.

Hallottam, hogy az orvos és a nővérke sutyorognak. Őszintén reméltem, hogy nem arról beszélnek, hogy rossz a méhnyálkahártyám és alkalmatlan vagyok anyának, hanem az előző napi Barátok közt izgalmas eseményeiről.
A tortúra végeztével kitoltak a pihenőbe, ahol több más reménybeli anyával feküdnünk kellett. A kezembe nyomtak egy ultrahangképet , amelyen megjelölték azt a pontot, ahová a babát felhelyezték.

Szívemre szorítottam a fotót és győztesen azt gondoltam: kismama vagyok!

Pár évvel később összefutottam azzal a nővérkével, aki a beültetésnél segédkezett. Nagy meglepetésemre nagyon is jól emlékezett ránk. Kiderült, hogy amolyan csodaszámba ment, hogy a mi létrejött egyetlen embriónkból valóban egészséges baba lett.

A második babánkkal nagyon szerencsésen alakul minden, csodák csodájára spontán fogant meg.

Eléggé ledöbbentem, bár abban a hónapban és az előző hónapban tényleg volt „időzített” szex, mert épp kedvünk támadt az épp megfelelő időben… Szóval a meglepetés és az öröm erősen keveredett bennem és a férjemben is, amikor délután elmondtam neki, hogy milyen programot csináltam neki 8 hónappal későbbre.

Az, hogy nekünk gyerekünk van, olyan kiemelkedő teljesítmény és egyben olyan csodálatos ajándék odaföntről, amit sokan mások nem tudnak felfogni. Amikor megfogant a második is, folyton csak arra tudtam gondolni, hogy milyen furcsa, hogy ilyen könnyű az, ami olyan nehéz volt, és fura, hogy olyan nehéz volt, ami ilyen könnyű!

Szerintem ilyen lehet mondjuk egy súlyos betegnek meggyógyulni, vagy egy transzplantáltnak sportversenyt nyerni. A gyermekek megszületésével egy teljesen új élet kezdődött, mintha egy új bolygóra kerültünk volna. De azért időnként próbálok visszaemlékezni arra a sok tanulságra, amit a várakozás alatt tanultam meg.”