You are currently viewing Én pedig ezektől lettem rossz anya

Én pedig ezektől lettem rossz anya

  • Olvasási idő:olvasási idő: 5 perc
  • Bejegyzés kategória:#anyadolga
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

 

Mióta gyerekem van, az életemnek állandó velejárójává vált a bűntudat.

Nem élvezem az önmarcangolást, sőt! Pozitív életszemléletűnek tartom magam, de a tökéletes, megbánás-nélküli anyai életformát még nem sikerült elérnem. Kezdem belátni és elfogadni, hogy nagy valószínűséggel soha nem is fogom… Ezt bűntudatot nálam például csomó, apró dolog is kiválthatja.

Vannak olyan dolgok, melyek állandó önostorozásra késztetnek és vannak, melyek csak a gyermek egy-egy életkorához kötődnek majd lecsengenek, csendben elmúlnak. Akad, melyeket anyaként rendszeresen egyedül ,,követünk el” s vannak olyanok, melyekben leginkább az apukák remekelnek.

Hogy milyen dolgokért lehet bűntudata az embernek, ha gyereket nevel?

Röviden és tömören: szinte bármiért.

Erősen személyiség- és helyzetfüggő a dolog, de egyben legyünk nyugodtan biztosak: szülőként bőven van miért aggódni, szégyenkezni, nap mint nap. Ha pedig magunk nem is vennénk észre némelyik hibánkat,

a külvilág visszajelzései közül egészen bizonyosan akad majd olyan,

amely haladéktalanul emlékeztet minket mulasztásunkra.

 

Lássunk csak néhány gyakori példát, melyek miatt a külvilág sorozatosan és keményen megítél minket.

  • Császármetszéssel szülni
  • Cumit adni a babának
  • Tápszerrel táplálni
  • Sokáig szoptatni
  • Elaludni szoptatás közben a fotelben vagy a szülői ágyban, pedig tudjuk, milyen veszélyes
  • Üveges bébiételt adni a saját gyártmányú helyett
  • A három év letelte előtt visszamenni dolgozni
  • Szeretni a munkahelyünkön töltött időt, amikor nincs velünk a család
  • Örülni a nyár végének, a tanévkezdés miatt
  • Engedni őket mesét nézni, sűrűbben, mint terveztük
  • Cukros ételeket adni
  • Reggel, amikor a gyerek iskolában, óvodában van, örülni a hirtelen jött függetlenségnek
  • Elnyújtani a fürdést, így nyerve pár perc extra magányt
  • Gorombán szólni a gyerekhez, amikor nem is rá vagyunk dühösek
  • Nem megvenni a legdrágább gyerek- vagy babaholmit, pedig az jobb lenne, mint amit végül választottunk
  • A szülőkkel egy szobában altatni a kicsit
  • A boltban megvenni azt az akármit, ami után ácsingózik a gyerek csak azért, hogy elkerüljük a nyilvános hisztit
  • Várni az este nyolc órát, amikor végre elalszanak
  • Reggel bekapcsolni nekik a tévét, csak hogy picivel tovább alhassunk

Talán már érezni, hogy a lista a végtelenségig folytatható lenne…

A felsoroltak egy részéről egészen egyszerűen nem tehetünk, gyakran semmilyen kárt nem is okozunk vele a gyermekünknek… Némelyikre pedig biztosan találnék olyan szakirodalmat, mely feloldozná a ,,bűnöst” a vezeklés alól. De az anyai bűntudat állandó, úgy tűnik mégis… És az idősebbek szerint nyugodtan be is rendezkedhetünk erre az érzésre, akár hosszabb távon is. Néha hajlamos is vagyok ezt elhinni nekik.

Ugyanakkor vannak olyan pillanatok is, amikor ez az egész negatív felhő semmivé foszlik.

Amikor az én ,,elnevelt”, ,,elhanyagolt”, ,,elkényeztetett”, ,,rosszul etetett” (és még ki tudja, állítólag milyen) gyermekem a szemembe néz és kacag, csak kacag, de úgy igazán… Vagy amikor az ágya szélén ülve, álmában elnézem, ahogy mosolyog… Vagy amikor fut és olyan gyors, ügyes és talpraesett…

Ilyenkor és még ezernyi másik percben azt érzem, hogy mindenki elmehet a fenébe.

De úgy igazán.

Csak nincs ez annyira elszúrva, ha ez a gyerek ilyen tökéletes lett mégis! 

Hogy nem ez számít, hanem hogy hol lehet belénk rúgni? Igen? Hát akkor lehet,

hogy inkább ebben van a hiba.

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?