Ér néha besokallni, ér kimondani; még ha a saját gyerekeidről is van szó

Miért is kell mindig mindent jobban tudni? Megmondani a másiknak, mit hogyan kellene, mit hogyan illik? Egy ismerősöm posztja volt az, ami mélységesen elgondolkodtatott; miért is nem hagyjuk néha még panaszkodni is egymást, drága mamitársak?

„Kezdem kicsit rosszul érezni magam. A minap anyósomnak kifakadtam; egyre nehezebben viselem, hogy éjjel-nappal együtt a család, a koronavírus miatt már március óta. Hiába voltunk családilag nyaralni a Balatonnál nemrég, s a fia hiába van már két hete szabin, egyre ingerültebb vagyok, a gyerektől is a falnak tudok menni. “Egy anya nem mondhat ilyet, nem járja, hogy ilyesmikre panaszkodsz!” – oltott le a férjem édesanyja. Valóban? Szerintetek?” – dobta föl egy ismerősöm a kérdést egy Facebook posztja végén. Erősen beindította a gondolataimat.

Tényleg nem? S vajon miért? Csak mert az nem „píszí”? Hagyjuk már békében – panaszkodni is – egymást. Kicsit ellentmondásos, de értitek, ugye?

Mert igenis panaszkodni is ér. Néha. Kiadni a fáradt gőzt ér, mindenki jól felfogott érdekében meg aztán főleg. Mert miért is lenne jó magunkban fortyogni, lenyelni a problémákat, kívülre pedig műmosolyt ragasztani, s úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben volna?

Ahogyan az sem ciki, ha az ember néha azt is kimondja, bizony a saját gyerekei, vagy a férje néha az idegeire tud menni. Mert attól, hogy éppenséggel nem beszélünk róla, mártírnak láttatjuk magunkat, ez van. Szerintem legalábbis. Fokozatok persze nyilván vannak, kinek mennyire vannak kötélből az idegei. Én pedig nem szégyellem bevallani, az enyémek kevésbé vannak kipányvázva.

Ér besokallni, ér ennek hangot is adni.

Higgyétek el, tudom miről beszélek, mert már „teszteltem” a gyerekeken. Már nem is biztos, hogy jól emlékszem, mi volt az a konkrét eset, vagy pillanat; talán 38 fok árnyékban, s tíz perce tartó visítva egyezkedés; hogy ki és miért ette meg az utolsó nutellás palacsintát. Vagy valamilyen hasonló „first world problem” lehetett terítéken.

Bennem pedig csak gyűlt-gyűlt percekig a feszültség, aztán kitörtem; viszont nem a szokásos módon. A gyerekek rögtön „levették”, hogy ez most valami más; mert nem a szokásos – általában teljesen fölösleges és hatástalan – mondataimat kezdtem el mantrázni, minthogy „ezt most azonnal hagyjátok abba”, vagy „ha nem hagyjátok abba, akkor én…” és ilyesmik.

Egyszerűen közöltem velük, hogy nekem most bizony totálisan elegem van az aktuális drámajátékból, és ezt most nem bírom tovább. Úgyhogy legyenek szívesek minimum tíz percig békén hagyni, s nem utánam jönni a másik helységbe, ahová átmegyek. Fogtam magam, elvonultam a hálóba, befejeztem végre egy hosszabb cikket az előző heti újságból. Közben persze fél füllel „velük” voltam. Mire visszatértem, a legnagyobb egyetértésben építették tovább a Lego-városukat. Ennyi.

Én közben teljesen lenyugodtam, megköszöntem nekik a mini énidőt, ami arra bőségesen elég volt, hogy kieresszem a fáradt gőzt. Nyomtam egy-egy nagy puszit a buksijukra és minden ment tovább, mintha mi se történt volna.

De. Én ezt bármikor, bárkinek elmesélem, elmondom. Hogy bizony van ilyen, és még lesz is bőven. Meg még ilyenebb is. De drága mamik, ne akarjuk megmondani még ezt is a másiknak, hogyan illik, hogyan kellene. Kiakadni. Szerintem legalábbis.

Ottlik Judit

(kezdőkép:unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük