Félévi bizonyítvány, avagy miként hajtjuk halálra a gyermekinket

Előre leszögezem, én nem hajtom halálra, sőt még csak harmadikos, így tuti nem tudok semmit a suliról, az oktatásról, meg miegyébről.

Sőt továbbmegyek, nekem ő az egy szem gyerek, így gondolom nem is mérvadó, amit gondolok. Ám azért én „papírra vetem” gondolataim.

Egyre-másra azt látom, sok gyerekes, vagy egy gyerekes, központi felvételit író, vagy éppen oviból suliba készülő gyerekkel rendelkező barátaimnál és ismerőseimnél, hogy hajtás van.

Izgalom, stressz, hajrá, méregpirulák lassú szopogatása.

Igen, azt a pirulát le kell nyelni, sok vízzel leöblíteni, és továbblépni.

Még csak harmadikos, semmi tétje, ne szóljak bele… Tudom, de harmadik éve a taposómalomban gályázunk mi is, és még sok év vár ránk, még több témazáró, felelet.

Van tétje, igenis van tétje, annak, hogy mik az iskola és szülői elvárások, és akkor még nem számoltunk a gyerek önmagához emelt elvárásaival.

Van olyan gyerek a környezetemben, aki depressziós lesz, ha négyes osztályzatot kap a dogára, és a szülő hiába mondja neki, hogy az szép érdemjegy, nem megy át a lényeg, és a gyerek sanyargatja magát, hogy miért nem ötös?

A kisfiam elsőben csupa ötöst hozott, példás és kiváló, mesélte büszkén. Persze, én is büszke voltam rá, hiszen az én fiam. Okos, ügyes.

Aztán eljött a második osztály. Az első hármas környezet dolgozattal.

Elmesélem pontosan, hogyan történt. Olyan letörve jött ki a suliból, mint a bili füle. Néztem rá, a hatalmas szemű fiamra, akinek könny reszketett a szemeiben. Kérdeztem:

– Mi a baj? Mi történt?
Hármas lett a környezet – kaptam a választ sírásra álló, legörbülő kis szájából.
Jaj, csak ez a baj? Azt hittem valami komolyabb! Ijesztgetsz itt engem, kisfiam! – nézett rám, nem értette, hogy miért nem haragszom rá, amikor haragudott önmagára. Nem értette miért nem csapom össze két tenyerem valami olaszos káromkodással, és fejemre hamuszórással. Továbbra is vidáman néztem rá, kézen fogtam és gondoltam megyünk haza.
– De anya! Hármas lett! Egy vacak hármas! Buta vagyok!
– Dehogy vagy te buta, miket beszélsz!? Összeomlott a suli, hogy hármast kaptál?
– Igen!
– Akkor fordulj meg, és nézd meg! Összeomlott?
– Nem.
– És a világ? Repülnek a madarak? Állnak a fák a helyükön? Megvan még a játszótér? Én is itt vagyok?
– Igen.
– Mi változott akkor? Megmondom, semmi. Ez egy osztályzat, lehet nem figyeltél, kapkodtál, izgultál, vagy legyet néztél a falon. Ez egy osztályzat, kisfiam. Egy vacak hármas osztályzat, ami éppen azt mutatja, hogy ott mennyire teljesítettél. Lesz ez jobb, vagy rosszabb is. Akkor is világ a világ, te vagy te, én meg én, s a suli sem omlik össze, hidd el nekem.

És mi történt? Nem omlott össze a suli, a világ megmaradt. Nincsen világvége. Ám lett egy olyan kisfiam, aki félelem nélkül bevallja a kettest, az egyest. Volt egyes is. És akkor?

Attól, hogy irodalom tartalomra kapott egy egyest, még lehet orvos, kutató, tanító, asztalos vagy akár Marslakó is.

Nekem egy dolgom van, támogatni őt.

Ez így szép és jó, mert így is van. Amikor ott ülünk a két oldal matek felett, nem azért kiabálok rá, vagy ajánlom fel, hogy újra napközis lesz, mert nem tudja a matekot, vagy rosszul oldja meg a feladatot, hanem azért, mert dacol. Lázad, ebben a korban van. Elfogadom. Ilyenkor azt mondom neki, hogy számoljunk el tízig. Elszámolunk, hangosan, a végére nevetünk, és rájön, hogy nem omlik össze semmi. (Max. én, ha tovább lázad – előfordul…)

Az a dolgom, hogy támogassam. Kicsit olyan, mint amikor a kezét fogtam meg, amikor járni tanult. Most egy kicsit kezembe veszem a gyeplőt, hangosan megoldok neki egy példát, a következőt ő, majd én megint.

Együtt közösen, ha akarja, könnyebb. Ilyenkor mindig nyugtázom valami ilyesmivel:

– Látod, megy ez. Jobban megy neked, mint nekem.

Ez azért jó, mert tudomásul veszi, hogy tudja azt az átkozott matekot. Csak meg kell oldani. Soha nem mondom neki, hogy „Jesszusom! Két oldal, ez sok!” – mert akkor ez rögzül bele. Meg kell csinálni? Meg. Akkor ennyi.

Az iskoláskor nem arról szól már, hogy játszik önfeledten, ugrálni a kertben órákon át. Ez pont olyan, mintha akkor szeretnék discoba járni, amikor van nyolc gyerekem, és mosni, főzni kell rájuk. Minden életszakaszban más és a más a dolgunk.

Persze, vannak viták, vannak nehézségek.

Nem hajtunk az ötösre, nem hajtunk a hibátlanra, megjegyzem, olyan nincs is.

Vannak nehezebb napok. Ugye, most azonnal bevillant a tampon reklám? Nem véletlen. Igen, mint ahogy nekem van menstruációs fájdalmam, és van peteérésem, van migrénem, és van „hagyjatok már békén” hangulatom, úgy nekik is a 8-10 éves (és nagyobb) gyerekeknek is van ilyen. Tiszteletben tartom őt, igyekszem türelmes lenni, hazudnék, ha azt mondanám, mindig sikerül.

Ebben a teljesítményorientált világban, amit a Covid tűzdel nehezebbé,

nem taposom ki a szuszt a gyerekből.

Igyekszem a támasza, a segítője, kicsit „Vekerdysen” mondva a cinkostársa lenni. Ha gyorsan és szépen dolgozik, akkor pedig mindenképpen jutalmazni.

Bárhova megy a világban, követelmények mindig lesznek. Amíg az oktatási rendszer ilyen itthon (NAT), addig hatalmas, felesleges mennyiségű tananyag is lesz. Hiába szajkózzuk mi szülők (és pedagógusok is), hogy alsóban a 4 alapművelet, a helyesírás, és olvasni (meg)tanulás, szövegértés a lényeg, ha az oktatás másról szól.

A világ sem arról szól, hogy bemegyek a munkahelyre, és barátom minden kolléga, nevetés, kacagás, jól érzem magam. Igaz? Sajnos az iskola sem erről szól. Tananyag, tanulás, feladathegyek, követelés, minősítés (osztályzatok), megfelelés.

Figyelj nagyon a gyermeked a lelki egészségére, arra, hogy mit beszélsz és teszel előtte. Te vagy a minta, téged utánoz most, és sok év múlva egyaránt.

Nem szabad halálra hajtani a gyereket és megnyomorítani, támogatni kell.

Bármilyen közeg, tananyag, leckemennyiség, kritika, elvárás, csalódás is övezi útját, éreznie kell, hogy őszinte lehet velünk, és ránk mindig számíthat.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.