Ha nem tudod ennek a fenti címnek mélyenszántó értelmét, akkor valószínű, hogy nagyon mázlista vagy, vagy nincsen gyermeked. Ugyanis a fent olvasott cím, egy komoly szülői beszélgetés mostanában.
A Lidl elszabadította a kis tappancsos házibulizóit, ami most minden gyermek vágyálma.
Kezdődött mifelénk a sztori augusztus 15. körül. A gyerek mesét nézett a TV-ben és felkiáltott, hogy „Anyaaaa van újra stikeez! Fussunk venni!” Mit ne mondjak, olyan forró boldogság öntött el, ugye átérzed? A tavalyi őrület jutott eszembe, amikor az elsősök tanterme előtt, mi szülők, retket adtunk tojásrántottáért, és agyban nagy diót, gombáért, hogy idén az enyhén vibrátorra emlékeztető kis lila kutyuson meg sem lepődtem, bár a tavalyi gomba sem volt semmi!
Amikor utánanéztem utódom erős unszolására a neten, hogy milyen gumilényekre kell vadásznom a kasszánál, még boldogabb arckifejezés ült, az amúgy némi idegbetegség jeleit mutató arcvonásaimra.
Szóval még egy szép képmontázst is készítettem, hogy tudjuk nyomon követni, mi van, mi hiányzik, és „a mindennapi üzletünket add meg nekünk ma” alapon, mit mire tudunk cserélni, mi szülők, és gyerekek. Vagy gyerekek a szülőkkel…
A gumibrigádot még színesebbé tette, hogy az Auchan idén nem szoborszerű Harry Potteres vásárlásra ösztönzi a szülők mindent elbíró elméjét és pénztárcáját, hanem szép egész alakos figurák várnak ránk a tasakokban. Dobtam is egy hátast, „Uccu neki!” csatakiáltással vetettem be magam adott üzletekbe. Persze, kell a tartó házikó, és bőrönd.
A nap végére a maradék agysejtjeimmel a helyi mami Face csoportban már kanapét cserék Valdemort-ra. A férjem eközben csak les, mint hal a szatyorban. Nem tudja mire vélni azt az extázist amikor felkiáltok az esti film alatt a számítógép előtt ülve, hogy „Megvan a bokszkesztyű, és csak egy Hermione kell érte, amiből kettő van nekünk!”
Persze, dőlj csak hátra, és mondd ki bátran, hogy „meg is érdemlem!”, bizonyára igazad lesz, de sosem felejtem azt a földöntúli örömöt, amikor a kisfiam háza megtelt lakókkal, mert suliból hazatérve egy grill, és egy turmixgép fogadta őt.
Amikor várandós voltam vele, felkészültem én mindenre, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy grill, és egy turmixgép ekkora örömöt vált majd ki egyszememből.
Azért az egy külön sztori, hogy az egész család a tappancsos gumiszörnyekért a Lidl-ben vásárol, így mindenből volt már kettő, néhol három is a figurákból, de grill és turmix nem. A jól ismert „Uccu neki!” csatakiáltással újra akcióba lendültem, bevetettem magam a kartonból készült tároló polc elé, és túrtam. Túrtam, tapiztam, mozgattam kis cuccost a műanyag levegővel felfújt tasakban, csak az anyákra kimondottan jellemző elszánt arckifejezéssel. Persze vigyázva, hogy ne durranjon ki, mert kell a meglepetés öröme másoknak is.
Meg kell, hogy valljam, annyira rossz a szemem, hogy a vakokra jellemző kifinomult ujjmozgással sikeresen kiválasztottam az áhított grillt, és turmixgépet. A fűrészt visszadobtam. Ekkor egy szintén a kétségbeeséstől elszánt anyuka, lépett a kartonpolc elé, „Add, hogy fűrész legyen!”, sóhajtotta mindent feladva. „Fűrész?” – kérdeztem, majd egy laza mozdulattal az előbb letapogatott tasakot, odaadtam, „Ebben fűrész van.”
A kasszánál, amikor végzett, a kislánya, aki kissé meglepődve nézte az általam rajzolt cicapofival díszített maszkomat, örömujjongva konstatálta, hogy fűrész.
Az anyuka csak ennyit mondott: „Te egy istennő vagy!”. Mire én csípőből: „Ez a férjem szájából jobban hangzik!”
Hangosan nevetve mentünk ki a boltból, úgy érzem örökbarátságot kötve.
A kasszánál kaptam egy klotyót, erről pedig eszembe jutott, hogy takarítanom kell, ha hazaérek.
Micsoda mázlista vagyok én!
(kezdőkép:pexels)
