Képzeld el, hogy nem ehetsz. Éhes vagy és egyszerűen nem ehetsz. Képzeld el, hogy pisilned kell, de vissza kell tartanod, most nincs időd kimenni.

Veszélyes lenne. Képzeld el, hogy éjjel alig aludtál, érzed, hogy a vér egyre lassabban csörgedezik az ereidben.

Sürgősen kávéra lenne szükséged.

Ott van az asztalon, a kék és rózsaszín virágok csábítgatnak a bögrén. Langyos tejhabról hazudnak, de te tudod, hogy már rég kihűlt, pedig te még mindig pizsamában vagy. Csak két méter, de nem tudsz mozogni, valaki rajtad alszik. Aki, ha felébred, megint nem hagy majd felöltözni, vagy éppen meginni a hideg kávét.

Képzeld el, hogy a számodra legfontosabbat bántja az életed értelme.

Testvérek. Normális. Higgadtan és jól kell kezelned. Ha nem megy, utálod magad. Hibásnak és elveszettnek érzed magad. Ha jól csinálod, nincs előléptetés vagy akár egy hát veregetés.

Ez nem egy rosszul fogalmazott mondat egy szerződésben, nem egy hibásan benyújtott beadvány. Ez sokkal több annál. Két kicsi ember élete, annak a kezdete. A testük és a lelkük épsége, folyamatos óvása. Ja, és a tiéd.

Te is ember vagy, fizikai és lelki szükségletekkel. Önálló személyiség. Legalábbis úgy rémlik, valamikor az voltál. Amikor még mindez csak vágyálom volt.

Mára valóra vált és sokszor fogalmad sincs, mihez is kezdj vele.

Aztán megiszod azt a kihűlt kávét, valamilyen csellel megmosod a fogad, és egy fél délelőtt alatt mindkettőt meleg pulcsiba és csinos sapkába bújtatod. Kimész velük az őszi napsütésre.

Hűvös szél kap a kócos, fésületlen kontyba, a nap melege viszont támasztja a hátad.

A nagy talál egy csillogó pocsolyát, a kicsit meg álomba ringatja a sok sárgán fénylő falevél.

Azt érzed megérkeztél.

A te szívedet is elárasztja a csillogó, sárga fény, amit boldogságnak hívnak. Mert tudod, hogy pontosan ez az.

Minden, amire valaha vágytál, tényleg a tiéd.

F.Fanni

(kezdőkép: Unsplash)