You are currently viewing Jó anya vagyok, vagy sem? Egyáltalán, anyának való vagyok én?

Jó anya vagyok, vagy sem? Egyáltalán, anyának való vagyok én?

  • Olvasási idő:olvasási idő: 4 perc
  • Bejegyzés kategória:#anyadolga
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Jó anya vagyok? Mindent jól csinálok? Egyáltalán, anyának való vagyok?

Ezek biztosan minden nő fejében megfordulnak a szülővé válás során. Szerencsésebb esetben amilyen gyorsan jönnek a borús gondolatok, olyan gyorsan el is szállnak, főleg, ha pozitív megerősítés is érkezik rokontól, baráttól, ismerőstől.

De mi van akkor, ha épp az ellenkezője történik? Mi van akkor, ha egy nő, aki anya akart lenni, hirtelen sorozatos kudarcok hálójában találja magát, s a vergődéseiben senki nem segíti? Olvasói levelében Anett erről mesélt.

A kisfiam nem volt tervezett baba, de nagyon boldog voltam, amikor megfogant. Az élet úgy hozta, hogy nem sokáig voltunk rendes család, nagyon hamar különmentünk a párommal. Hazaköltöztem az édesanyámhoz. Onnantól kezdve a család együtt nevelte a fiam.

A gondok óvodás korában kezdődtek. Próbáltam megoldani őket, azonban úgy látszott, teljesen eredménytelenül próbálkozok.
A kisfiam kezelhetetlen volt. Mindenre másképp reagált, mint ahogy azt az én logikám, a szokások diktálták. Rengeteg baj volt vele.
Türelmetlen lettem, túl szigorú.
Sokszor azt éreztem, a gyerek tudatosan, direkt bosszant. Volt, hogy kiabáltam, máskor sírtam.

Csak ültem sokszor és azt éreztem – elég volt!

Ez nem nekem való.

A család pedig folyton hangoztatta, a gyerek az én nevelési kudarcom. Hogy azért olyan, amilyen, mert én sorozatos hibákat követek el. Hogy átveszi az én feszültségemet, hogy nekem jobban kéne tudnom uralkodni magamon.

Sírtam reggel, délben, délután…

A sok negatív dolog egymás után jött. Semmi nem ment úgy, ahogy kellett volna, egyszerűen nem bírtam a saját fiammal. Egy idő után már magamban kerestem az okot. Már eljutottam arra a pontra, hogy megkérdőjeleztem azt is, anyának való vagyok-e egyáltalán. Legrosszabb napjaimon az forgott a fejemben, szeretem én őt? Szeretem igazán? Megteszek egyáltalán mindent, amit egy igazi anyának meg kell tenni a gyermekéért?

Gyötrelmes időszak volt. Közben több gyerekpszichológusnál és nevelési tanácsadóban is megfordultunk, de mindenhol ugyanazt mondták:
A gyerek viselkedése a sorozatos nevelési kudarcok eredménye. Vagyis az én hibám: csak az enyém, az enyém, az enyém.

Ezt mondta a családom is. Én meg egy idő után elhittem.

Pedig próbáltam. Máshogy. Jobban. Nem ment.

Az idén iskolába került a gyerek, s a problémák hihetetlen mértékben felerősödtek. Csak ezúttal neve is lett a problémának: ADHD. S ezzel egycsapásra értelmet nyert az elmúlt évek minden momentuma. Most már értek sok mindent. Értelmet nyert minden.
És ezzel együtt érkezett az újabb vesszőparipa: a lelkiismeretfurdalás. Miért nem tettem többet, miért nem próbáltam szakembert felhajtani, miért nem derült ki korábban… S vajon mennyi kárt okoztunk az én okos kicsi fiamnak…

Ezzel azonban már megbirkózom. Most már van cél, van út. Ezen már nem bukok el.

Bebizonyítom, hogy igenis: anyának való vagyok!

Olvasói levél

(kezdőkép: Unsplash)

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?