Ugye? Ismerős? Akkor jó! Van az úgy, hogy a gyerek már nem kicsi, de azért még annak látnánk. Ez a tipikus nem kicsi gyerek, de nem is felnőtt.
Persze, hiszen csak tizenkét éves. Pontosan, mint az énekhangja, nem gyerek hang már, de még nem is felnőtt. Nehéz eset – tömören jellemezve.
Most lehet mondani okosat, hogy „Engedni kell!”, „Nem lehet a nyakán ülni!”. Tudom, és ez így is van rendjén, mármint nem az, hogy okosak szólnak nekem okosakat, hanem az, hogy engedem, és hagyom felnőni. Van az a mondás, hogy:
Létezik a tökéletes szülő, csak még nem született gyereke.
A felnövésbe beletartozik, lehet véleménye a gyereknek, mondja is el. Lehetnek döntései, amikhez tartsa magát, ám ismerje fel az esetleges hibákat, korrigáljon, ne sértsen, tudjon támogatni.
Nem is olyan egyszerű, igaz? Egy tizenkét éves gyerekről beszélek, akit annyi minden terhel. Sokat lehet olvasni a szülői elengedésről, milyen nehezen éljük meg, hogy nagyosodik, mássá alakul a mi kis csemeténk.
És másik oldal? A gyerekére gondolok, aki már nem is annyira gyerek, neki igazán nehéz ez.
Bele kell gondolni mindig, mennyire nehéz ez neki is, amikor emelkedik a szülő hangszíne, lilul a fejünk, szaladnak a lovak az elgurult gyógyszerek után.
Magadra ismertél? Tudom, neked is nehéz, munka, család, háztartás, és megannyi nyűg, ami egy ember(i érző lény) vállát nyomja. És az átkozott a „Legjobbat akarom neki!”
Pontosan tudom ezt, hiszen én is ebben élek. Ilyenkor a legtöbb esetben sikerül is beleélnem magam abba a tizenkét éves fejbe, aki nem rak rendet a szobájában, rövidnadrágban menne 10 fokban szakadó esőben, nem hajlandó megtanulni a német igéket.
Mennyi minden kavarog a fejében mindeközben:
„Szerelmes a Julcsi/Pisti belém? Az átkozott német/matek/angol! Basszus, témazáró! A Lali/Juli már nem is barátom! Ugye nem hal meg anyu és apu? Mi lesz velem? Miért zümmög a légy? Megint rendet rakjak? Te jó ég mi történik a testemmel? Mi ez a sok szőr? Szarvam, vagy pattanásom csúcsosodik a homlokom?! Anya, nincsen deóm! Hogy legyek jó gyerek? Nem is vagyok gyerek! De én még gyerek vagyok!” – és már el is szédültem, míg ő a gyerek/felnőtt pengeélen táncol.
Sokszor látom a szemében a sok bizonytalanságot, azokat a kérdéseket, amiket nem is tudja, hogyan tegyen fel, nemhogy azok helyes válaszait ismerje. Ilyenkor annyira sajnálom, megölelném, de néha nem engedi.
Mi az, hogy nem ölelhetem meg? Az anyja vagyok! Amikor ezeket a felháborodásokat, és önsajnálatot -ez is tök normális reakció- félreteszem, akkor próbálok neki segíteni, hogy meg tudja fogalmazni a kérdéseit, hogy egyáltalán fel tudja/merje tenni azokat.
A fiam hatodikos lett. Magasabb tőlem. Kész pasi. Kívülről nézve egy magabiztos hatodikos, ifjú ember, de közben szinte hallom a kavargó gondolatokat a fejében. Látom az osztálytársait is, fiúkat és lányokat egyaránt, szinte zakatolnak.
Múltkor a sulinál vártam rá a tanítás után, a téren a többi gyerek feszültségétől nagyjából már zúgott a fejem, ha rájuk néztem. Annyi felesleges frusztráció van bennük, és félelem, meg nagyhangúság.
Szóval nehéz dolog, egy ilyen éppen a világ kis-, és nagy dolgait megismerő ifjú ember értékrendszerét terelgetni, hogy nagyjából mindent jól csináljon, jó időben és helyen. Mindezt úgy, hogy kb. mi sem csinálunk mindent jókor és jó helyen.
Kicsit hagyni kell, az a bizonyos „húzd meg, ereszd el”, és belegondolni abba, ő is ember, csak egy ember adott képességekkel, és nem feledni:
Mi is voltunk ennyi idősek, és mennyit hibáztunk, féltünk, reméltünk, szerettünk és hittünk – a mai napig.
Hidd el, könnyebb lesz, kevesebb vita és háború lesz.
(kezdőkép: freepik)
