Ködben tapogatózok, és közben azt sem tudom, hol vagyok – de túléltem!

A köd egy orvosi kifejezés, figyelemzavarra, memória zavarra és memóriavesztésre. Nálam egy ideje fennáll, én csak úgy hívom viccesen: „aranyhalazok”.

Mint feljebb a címben is írtam, a ködben tapogatózok. Tudni kell, hogy ezt a cikket két hete írom. Régen egy ilyen terjedelmű cikk megírása 15-20 percbe tellett. Most picit több mint két hét kellett hozzá.

Nagyjából három percenként olvasom vissza, mit írtam, hol tartok? Mit akartam írni? Pont két hete vívódok, hogy megírjam-e, vagy közhírré tegyem, hogy PinkAnyu aranyhal lett?

Esetleg hallgassak, és tűnjek el a magam feledékenységével, s majd rendbe jövök? S várjam, hátha keresnek, kérdeznek, hogy miért tűntem el? Bő másfél hónapja eltűntem, s nem, nem keresnek, nem kérdeznek, más is volt Covidos! Meg elég már a Covidból! Nekem mondod? Nekem aztán ku&@#**-ra elegem van! Elhiheted.

Úgy döntöttem megírom, elmondom, mi történt velem, s nem a Covidra gondolok, az sokakkal megtörtént, sokakat elvett tőlünk. Visszavonhatatlanul írta át az életet, az életünket.

Amiről kevesebb szó esik, hogy belőlünk mit vett el. Nem a hit, meg remény, meg emberség klisékre gondolok, hanem arra, ami végbement az agyamban (talán sokak agyában rajtam kívül is).

Megírom, hátha te is épp otthon ülsz, és szégyenkezel, önmagad miatt, mert nem tudsz bájosan, viccesen, odafigyelve csevegni.

Nem emlékszel rá, hogy mikor kellene menned, hívnod, enned, innod… Csak úgy vagy és vegetálsz. Esetleg a munkahelyeden néznek ki, és szégyenkezel, talán le is „hülyéztek” már. Ezek amolyan ködfoltok, főleg, amikor elfáradok.

Mi történik velem? – lehet ez a kérdés is sokszor zúg a fejedben, vagy mondod ki félhangosan, hangosan. Esetleg összerogyva és sírva. Én már itt tartok.

Elmondom, figyelj! Előre közlöm, senkit sem hibáztatok, senkire sem haragszom.

2022. március 11-re a gyerek sulijában forradalmi ünnepre készültek. Csodálatos néptánc nyitány, huszáros, kisleányos előadás, igazi színjátszás. Jelentem, tizenegy darab huszársapka készítse házilag, pipa! Anya megoldotta, mint annyi minden mást is.

Szóval, jött ez a március 11, megvan, igaz? Maszkot le, nincs vírus, a suliban sem kell. A gyerekek az osztályban tovább hordták, ám a próba, az előadás, az egész (nyolcosztálynyi alsó tagozat), a tornaterem.

Megvan, igaz? Hát persze, hogy hazahozta ezt a nyavalyát.

Az is lehet, hogy nem onnét, hanem a boltból (ahol maszkban jártunk), vagy bárhonnét. Nem hibáztatom a sulit. (sokan lettek Covidosak, gyerekek szülők, teszttel, teszt nélkül.)

Ezek az utolsó tiszta aktív emlékeim: a kisfiam huszárruhában, huszársapkában jön velem karddal az oldalán a piacra hazafelé. Estére lázas lett, másnapra jól van. Én megkönnyebbültem, akkor nem Covid.

Aham, csakhogy szombat délutánra összeestem, nem tudtam járni, ülni, enni, lenni. Immuntúlreagálás, mint az alapbetegségem. Sokízületi gyulladás, mint az alapbetegségem.

Túlélem, nem adom fel! – ez kattogott a fejemben.

Erős vagyok, itthon legyűrtem két hét alatt.

Többször vettem észre, hogy nem forgott a nyelvem, vagy az agyam. Sebaj, élek!
Túl lettem rajta, fáradékonyabb vagyok. Tudom. majd jobb lesz. Ízületekkel is baj van, volt is, előtte is, majd jobb lesz.

És azt vettem észre, néha nem tudom, mit mondok, mit akartam tenni, hova akartam menni, vagy hol vagyok éppen. Teljesen normális vagyok, de vannak a „ködfolt zónák”.

A konyhában, amikor már 5 perce állok, és nézek ki a fejemből. Vacsi, uzsi másnapra, kakaó, szalvéta, kulacs… és szépen csúszik ki a talaj a lábam alól, veszítem el a kontrollt, az irányítást, esek kétségbe, ugrál a tekintetem. Férjem kijött a konyhába, támogat az esti készülésben. Egyszeri eset, majd jobb lesz!
Nem, nem egyszeri.

Olvasás lecke, a gyerek olvassa szépen az olvasmányt, majd jön a feladat. Egy hosszú, számára idegen szó. Anya kiolvassa, aham, persze. A betűk elfolynak, szinte a papírról másznak le. Oké, összeálltak! És nem tudom kimondani, amit olvasok. Nem tudom. A kontroll megint oda, kisfiam megsimogatja a vállam, „Jól van anyucika, semmi baj!” – hangzik valahonnét nagyon messziről, már zokogok.

A matek ugyanez, a diktálás, helyesírás ugyanez. Katasztrófa.

Én, aki mindig összeszedett, aki tettre kész, aki kreatív, aki alkotó szellem és jellem.

Mi van velem? Nem, baj, majd jobb lesz, csak a gyerek ne lássa rajtam,

hogy káosz van bent a fejemben.

Igyekszem nem kommunikálni az emberekkel, vagy csak hallgatni őket. Akkor talán nem tűnik fel, hogy ismétlem a szavakat „hogyhogyhogyhogy”, vagy „őőő hogy őőő”, vagy éppen hogy „hopp ott pillangó, meg egy madárka” – Tessék? Nem tudok figyelni.

Feltűnik nekik, talán nem. Ha feltűnt, illedelmesen úgy csinálnak, mintha nem látnák, nem érzékelnék. Ők a jó emberek. Köztük barátok.

Nem süllyedek önsajnálatba. Te se tedd!

Vannak barátaim – biztosan neked is, akik kerestek, akik mellettem vannak, akikkel napi szinten kommunikálok. Ők vagy észreveszik, vagy nem, éppen betudják annak, hogy fáradt vagyok. Szerencsére alapból dilisebb, viccesebb személyiségem van, legalábbis a felszínen, így annyira nem tűnik fel, azoknak, akikkel felületesen érintkezek.

Nem lehet ebbe belesüppedni, beszélni kell erről, ha éppen elsírom magam közben, akkor is!

Erősnek kell maradni, és beszélni erről, tenni ellene.

Ha most megkérdezed, mi az első mondat, amit írtam, nem emlékszem, kb. négy perce olvastam el. Nem tudom, mi az első mondat. Ám hiszek abban, hogy rendbe hozom magam. (orvosi segítséggel)

Ha te is hasonló cipőben jársz, ne szégyenkezz, kérj segítséget!

Ha pedig ismerősödön, rokonodon, barátodon látod, hogy nem teljesen okés szerencsétlenje, akkor ne szóld le. Fordulj felé bizalommal, szeretettel, még akkor is, ha gőzöd sincsen, mit mondhatnál neki. Keresd, kérdezd, segíthetsz-e bármiben neki.

Ne hagyd elsüllyedni a szégyentől.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.