Terhesen kaptam egy csomó beszólást…

És ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül.

Érdekes, hogy az emberek mindig meg szerették volna erősíteni azt a tényt, hogy észrevették, babát várok, de azt valamiért sosem tudták, mit kellene (és főleg, hogy mit nem) mondaniuk egy kismamának.
Persze előfordulhat az is, hogy egyeseknek eszük ágában sem volt figyelemmel lenni arra, nekem esetleg rosszul eshet, amit mondanak…

Az itt következő vélemények nálam mindenesetre kiverték a biztosítékot.

Új terhesség bejelentésekor:

,,Nem mondod komolyan!? Nem vagytok normálisak.”

Az első hetekben… Még ha így is gondolja, még ha rossz tapasztalata is van valakinek… Ki kell ezt mondani, ha valaki ragyogva örömhírt jelent be?

,,Még ne mondd el másnak, hátha elmegy.”

Továbbfejlesztett változat, csak profiknak… ,,Eszembe nem jutna” kategóriás:

,,Ne aggódj, ha nem marad meg, az csak azért lesz, mert akkor biztosan beteg.”

Amikor bármit csinálsz, hónapokig, hajnaltól késő estig kétóránként hánysz: 

,,Emlékszem, nekem is volt néha hányingerem… Nem próbáltál még kekszet rágcsálni?”

Amikor összesen 9 kiló van rajtad, de ettől is bálnának érzed magad és a cipőfűződet már hetek óta nem éred el, akkor is tudják, hogyan kell beléd rúgni:

,,Látom felszedtél, én is 32 kilót híztam a fiammal.” 

Az önjelölt, kéretlenül tapogatással megmondó:

,,Szóval nem tudjátok a nemét? Na, mutasd a hasad, megmondom én.”

Nőgyógyász, miután berohantunk hozzá erős, görcsös fájdalom miatt a 30. héten. Később kiderült, hogy ott és akkor megindult a szülés:

,,A terhesség alatt előfordulhat diszkomfort-érzet, higgye el, ez teljesen normális. Ha ezt sem bírja, gondolja el, hogy fogja bírni a szülést?”

Szintén őszinte ismerősök kedveskedése:

,,Hú, nagyon sokat híztál, ugye?”

A kilencedik hónapban, már leszállt hassal elmentem két fiatal lány mellett, akik egy padon ültek. A hasam láttán támadt döbbent csöndben nyögte egyikük, nem esett jól:

,,Úúristen…”

Kórházi ügyeletes hölgy, vizsgálat nélkül, a sokadik terhesség végén. Pontosan másfél órával azelőtt sikerült így elküldjön, hogy a kezemben tartottam volna a babámat:

,,Tessék csak hazamenni nyugodtan. Higgye el anyuka, ha oda jut, biztosan tudni fogja, hogy ez már az.” 

Kezeket fel, kinek volt hasonló élménye? Vagy, talán éppen fordítva: kinek nem??

És, mit szóltok? Túlérzékeny voltam? Biztos a hormonok…