Terhesen kaptam egy csomó beszólást…
És ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül.
Érdekes, hogy az emberek mindig meg szerették volna erősíteni azt a tényt, hogy észrevették, babát várok, de azt valamiért sosem tudták, mit kellene (és főleg, hogy mit nem) mondaniuk egy kismamának.
Persze előfordulhat az is, hogy egyeseknek eszük ágában sem volt figyelemmel lenni arra, nekem esetleg rosszul eshet, amit mondanak…
Az itt következő vélemények nálam mindenesetre kiverték a biztosítékot.
Új terhesség bejelentésekor:
,,Nem mondod komolyan!? Nem vagytok normálisak.”
Az első hetekben… Még ha így is gondolja, még ha rossz tapasztalata is van valakinek… Ki kell ezt mondani, ha valaki ragyogva örömhírt jelent be?
,,Még ne mondd el másnak, hátha elmegy.”
Továbbfejlesztett változat, csak profiknak… ,,Eszembe nem jutna” kategóriás:
,,Ne aggódj, ha nem marad meg, az csak azért lesz, mert akkor biztosan beteg.”
Amikor bármit csinálsz, hónapokig, hajnaltól késő estig kétóránként hánysz:
,,Emlékszem, nekem is volt néha hányingerem… Nem próbáltál még kekszet rágcsálni?”
Amikor összesen 9 kiló van rajtad, de ettől is bálnának érzed magad és a cipőfűződet már hetek óta nem éred el, akkor is tudják, hogyan kell beléd rúgni:
,,Látom felszedtél, én is 32 kilót híztam a fiammal.”
Az önjelölt, kéretlenül tapogatással megmondó:
,,Szóval nem tudjátok a nemét? Na, mutasd a hasad, megmondom én.”
Nőgyógyász, miután berohantunk hozzá erős, görcsös fájdalom miatt a 30. héten. Később kiderült, hogy ott és akkor megindult a szülés:
,,A terhesség alatt előfordulhat diszkomfort-érzet, higgye el, ez teljesen normális. Ha ezt sem bírja, gondolja el, hogy fogja bírni a szülést?”
Szintén őszinte ismerősök kedveskedése:
,,Hú, nagyon sokat híztál, ugye?”
A kilencedik hónapban, már leszállt hassal elmentem két fiatal lány mellett, akik egy padon ültek. A hasam láttán támadt döbbent csöndben nyögte egyikük, nem esett jól:
,,Úúristen…”
Kórházi ügyeletes hölgy, vizsgálat nélkül, a sokadik terhesség végén. Pontosan másfél órával azelőtt sikerült így elküldjön, hogy a kezemben tartottam volna a babámat:
,,Tessék csak hazamenni nyugodtan. Higgye el anyuka, ha oda jut, biztosan tudni fogja, hogy ez már az.”
Kezeket fel, kinek volt hasonló élménye? Vagy, talán éppen fordítva: kinek nem??
És, mit szóltok? Túlérzékeny voltam? Biztos a hormonok…
Szia!
Rettenetes miken mentél keresztül. De ahogy párom szüleit látom, és ahogy vélekednek rólunk, sajnos nekünk is ez lesz a sorsunk. A sok beszólogatás. Amiket leírtál, látom h én is miken fogok majd keresztülmenni, és előre félek tőle.
Legyen szép Napod!
Első babával jósló fájásokkal (frankón rendszeresen jöttek) a 41. héten hajnalban közölte az ügyeletes nőgyógyász, hogy ezek nem fájások, mert akkor valószínű nem tudnék egyenesen állni. Hát amikor az nap este vittek a szülőszobára sem volt sokkal nagyobb fájdalom számomra, ráadásul saját lábon mentem fel…. De azért nyilván az én hibám, hogy az első gyereknél rendszeresen jövő fájásokkal bementem a kórházba.
7 hónapos terhesen még dolgoztam. Egyik ügyfelünk meg nagyon udvariasan közölte, ragyogó, bugyit perzselő mosollyal (tényleg jóképű fickó egyébként), hogy mostanában felszedtem néhány kilót… Válaszomon a főnököm is meglepődött: „Igen, egy egész gyereknyit felszedtem.” A főnököm hozzátette, hogy terhes vagyok. A jóképű ügyfelünk pedig égett, mint a reistag. Azóta is jön nekem egy 2 fős vacsival az éttermében. Egyébként egyiküket sem hibáztatom. A nőgyógyász egy bunkó, mindenki tudja. A jóképű fickó pedig a nők bálványa, nyilván nem gonoszságból hozta fel a dolgot 😀
Én akkor vállaltam be a másodikat, mikor az első 19 éves lett. Megkérdezte egy ismerősöm, mikor megtudta, hogy „minek?”, ezen berágtam, és visszaszóltam, hogy „Mert az én gyerekem nem olyan rossz, mint a tied, be merek vállalni még egyet!” Persze, megsértődött… De többet nem szólt be… 😀