Van, aki már a várandósság idején azonosulni tud az anyaság érzésével. Az első pillanattól kezdve kötődik születendő gyermekéhez, érzi hogy ez valami igazán különleges szövetség lesz kettejük közt.

Akad, aki akkor tapasztalja meg ezt az érzést, amikor megszületik a gyermeke, mikor karjába veheti őt és fizikai valójában látja, érinti először.

De megesik, hogy ez a kötődés csak lassan, fokozatosan épül ki az első együtt töltött napok, hetek, hónapok alatt, amikor minden nappal mélyebben és közelebbről ismerik meg egymást, tapasztalják, tanulják egymás rezdüléseit.

A kívülálló számára ismeretlen és olykor értelmezhetetlen jelek szoros kapocsként kötik össze őket, szavak nélküli kommunikációt építve ki anya és gyermeke között.

A világ bármely táján élünk, bármilyen nyelvet beszélünk, akármilyen kultúrából jöttünk, egy valami közös bennünk, az a megmagyarázhatatlan és szoros kapocs, ami a gyermekünkhöz köt bennünket.

Az anyai szeretet.

Tele aggódással, folytonos féltéssel, kétségekkel, hogy jól tesszük-e a dolgunkat, nem kényeztetjük-e túl, megadunk-e neki mindent, amire szüksége van.

És amikor összecsapnak a hullámok és kétségbeesve küzdesz a bizonytalansággal, az önértékeléssel, a világból folytonosan érkező kérdőjelekkel, számonkéréssel és kritikával, akkor elég egy mosoly, a köréd fonódó kicsi karok. Egy ölelés, egy puszi, simogatás, egy ösztönös gyermeki gesztus, ami azonnal választ ad, és tükröt tartva megmutatja, hogy igenis jól csinálod, jó anya vagy, a magad tökéletlenségével, hibáival együtt.

Az Ő számára a lehető legjobb ANYA vagy a világon.

Rizzo

(kezdőkép: Pixabay)