You are currently viewing Mit érez az anya, amikor iskolás lesz a pici gyermeke?

Mit érez az anya, amikor iskolás lesz a pici gyermeke?

Nagyon meghatározó az első év a suliban. Igazság szerint minden év, hónap, nap nagyon meghatározó lehet egy gyermek életében, de valljuk be az iskolaérettség és az iskola megkezdése talán valóban az egyik legmeghatározóbb korszak. Úgy gondolom nemcsak a gyermek, de a család életében is.

A suli, amit együtt választottunk ki a kisfiammal, valóban nagyon nekünk való. Gyermekközpontú, támogató, kreatív és valóban művészi intézmény.

Minden nap, amikor viszem őt, és amikor elmegyek érte délután is, nyugodtságot érzek és azt, hogy jó helyen van a gyermekem.

Talán ezzel is támogathatom őt a legjobban, hogy elfogadom azt a tényt, hogy ő már iskolás, hogy komolyabb, hogy apróbb dolgokban érzem a leválást.

Ez a leválás alig észrevehető, de aki érzékenyebb, úgy, mint én is, megérzi. Az apró saját kis gondolatvilágát, amit eddig mindig megosztott velem, most vannak picike titkai. Ezeket a titkokat nem azonnal osztja meg velem, mint amikor ovis volt, már érleli magában, és hordozza egy ideig.

A magabiztosság, ami eddig nem volt rá ennyire jellemző rá, már sokkal inkább jelen van, amikor osztálytársakkal van együtt. Amíg ovis volt erősebb volt a függési kötelék, most, hogy már „nagyfiú” önállóbb és döntéseiben valamint cselekedetiben sokkal magabiztosabb. Ezzel egyidejűleg makacsabb és önfejűbb is.

Ha gonosz szeretnék lenni, azt mondanám, kezd férfiasodni…

Apropó „nagyfiú”. Igen, nem egyszerű dolog ez. Az óvoda utolsó évében (vegyes csoportba járt, ahonnét ketten mentek iskolába) is tisztában volt azzal, hogy ő már nagyfiú, ő az, akinek példát kell mutatnia a kisebbeknek.

Ezt nemcsak elfogadta, hanem természetéből adódóan élvezte is. Most, hogy már csak a korosztályával van körbevéve, érződik igazán, hogy nem csak elfogadja, és élvezi a „nagyfiúságot”, hanem meg is éli.

Mindig „Kicsibabámnak”, „Babónak” szólítottam őt vagy „Nyuszikámnak”, de itthon megkért, hogy ilyent ne tegyek, ha a barátai is hallhatják.
Egy pillanatra megijedtem, hogy el fog távolodni tőlem, meg lehet, hogy  „égettem őt esetleg?” , de szerencsére nem vagyok az a „tutujgatós-nyunyujgatós” fajta, így nyilvánosan egy 7 évest már nem égetnék ezzel.

Ám történt, hogy a barátja előtt „Babónak” szólítottam véletlenül, itthon voltunk, a barátja nálunk, szinte egész nap én vigyáztam rájuk, és kicsúszott, na. Előfordul, nem igaz?

A fiam mégis úgy nézett rám, hogy egy pillanatra megfagytam, azonnal javítottam a másodperc töredéke alatt „Gabónak”, ez az egyik iskolai beceneve.

Most mit mondjak? Az a pillantás, azaz elismerő pillantás valóban jólesett. Az a pillantás már egy érett majdnem kiskamasz pillantása volt.

Azt hiszem a mindennapokban is el kell tudnunk fogadni nekünk szülőknek, hogy a gyermekünk hiába „bújós”, ölelgetős, ahogyan cseperedik, úgy kell egyre jobban felnőnie is.

Az óvoda utolsó évében a rohamos fejlődés és beérés nem áll meg. Ahogyan a betűk és számok világának tudását egyre jobban szívják magukba, úgy válik komolyabbá az életük is.

Fogadjuk ezt el, és támogassuk gyermekeinket megértéssel, apró figyelmességekkel, amiből már érezhetik, hogy „nagylányok és nagyfiúk” lettek valóban.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?