Mostanában valamiért gyakran eszembe jut, hogy miképp éltem meg a lányom születését követő első időszakot.
Lehetséges, hogy azért, mert sok barátnőm szülte most meg az első, vagy éppen többedik babáját, így a velük való beszélgetések felidézik az emlékeket. Esetleg az az oka, hogy az agyam biológiai órája (igen az agyamé, nem a testemé vagy a lelkemé) elkezdett vészesen ketyegni, hiszen idén betöltöm a harminchat éves kort és a saját magam által felállított szabályok szerint nem sok időm van eldönteni, hogy akarok-e még egy gyereket.
Az ok nem is számít, a lényeg, hogy jönnek az emlékek és sok mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Egy csodálatosan könnyű, komplikáció– és elhízásmentes terhességet követően „kopogtatott” a kislányom, hogy körül szeretne nézni idekint, három nappal a tervezett (programcsászár) időpont előtt. Maga a császármetszés zökkenőmentesen zajlott, a gyerek rendben felsírt, és bár engem utána a frász kerülgetett, mert akadt egy kis bonyodalom a méhem összevarrása körül, mégis kellemes emlékként őrzöm magát a szülést. Legalább ezt, ha már a következő hetek nem sok szép emléket hagytak maguk után.
Az első sokk a babával kapcsolatban akkor ért, amikor megláttam.
Hiszen nem arról volt szó, hogy a császáros babák milyen szépek?
Hát az enyémre sok mindent lehetett mondani, de szép az biztosan nem volt. Egy nagy krumpli orrot láttam, ráncos bőrt, és olyan kis csoffadt volt szegénykém! Később mondták is, hogy nem véletlenül indult be a szülésem, már az utolsó egy-két napban nem juthatott elég táplálékhoz, és kb. úgy nézett ki, mint egy sharpei kutya, csak úgy lógott rajta a bőr.
Mivel este szültem és a császár után egy hatórás megfigyelés várt rám, másnap hajnalban láttam újra a gyerekemet, aki éhes volt, mint a fene, nekem viszont alig volt tejem, ráadásul 24 órája nem aludtam.
Nem vagyok egy magamat mutogató típus és másokat sem szerettem megbámulni sosem, így hiába volt olyan barátnőm, aki az orrom előtt simán megszoptatta a gyerekét, én irtóztam ennek a látványától, így gőzöm nem volt arról, hogy hogyan is kéne mellre tenni egy gyereket. Persze megoldottam a dolgot, de istenem, hogy az mennyire fájt. Kipróbáltam én mindent, használtam bimbó védőt, kentem krémmel, de az első pár napban a szoptatás még annál is rosszabb volt, mint azt előre sejtettem.
Fájdalmas volt, macerás, kényelmetlen és semmi felemelő érzést nem keltett bennem.
Nagyon hamar kiderült, hogy nincs elég tejem, hiába ittam a tejcsináló teákat, hiába borogattam meleg vizes törülközővel a melleimet szoptatás előtt, hiába fejtem akkor is, amikor a gyerek éppen aludt, nem tudtam csak anyatejjel etetni a gyereket. Így muszáj voltam tápszert használni, amit bár magam sosem tartottam ördögtől valónak, mégis találkoztam elítélő pillantásokkal. És ami a legviccesebb, hogy általában férfiak voltak azok, akik nem nézték jó szemmel, hogy nem vagyok képes a gyereknek elegendő anyatejet kipréselni magamból.
Ha nem számítjuk a fenti problémákat, az első tíz napban sok gond nem volt a gyerekkel. Emlékszem egy jelenetre, amikor az apukával néztünk valamit a tévében, miközben a kislány a szobájában aludt és UNATKOZTAM. Még meg is kérdeztem a férjemtől, hogy őszintén mondja már meg, hogy más nők miért kérnek segítséget az első időszakban, mert hát mire is kellhet a segítség, amikor egy gyerek tényleg csak eszik és alszik.
No, a tizenegyedik napon választ kaptam a kérdésemre. Egyik napról a másikra, mintha kicserélték volna az addig nyugodt lányomat, hasfájós lett a gyerek és beköszöntött a földi pokol. Aki azt hiszi túlzok, higgye el, nem teszem. Onnantól fogva három hónapon át mást sem láttam nap közben a gyerekemből, mintsem, hogy bömböl, a lábát húzogatja és sikít a fájdalomtól.
Az éjszakák még viszonylag istenesek voltak, de volt olyan is, amikor szopizás után egy-két órán át ringattam, de sehogy sem akart visszaaludni, én meg ott álltam hulla fáradtan és elátkoztam a percet, amikor úgy döntöttem, hogy gyereket szülök.
Szóval megkezdődött a találgatások sora, az interneten fellelhető összes praktikát, gyógyhatású cseppet kipróbáltam, nem ettem hüvelyeseket, nem ittam tejet és tényleg mindent megtettem azért, hogy könnyítsek a lányomon és így magamon. De semmi nem segített.
Soha nem felejtek el egy szombati napot: négyhetes volt a lányom, az utolsó hétvége volt, mielőtt apukája visszament volna dolgozni az egy hónapos apaszabijáról. A férjem elment két órára egy lakógyűlésre, talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen sok időre egyedül hagyott kettesben a lányommal.
Már előtte is végigsírta a gyerek a reggelt, de abban a két órában, amit művelt, az leírhatatlan volt. Egy órán keresztül járkáltam vele a karomban le-fel vele a lakásban, próbáltam megvigasztalni, csitítani, de
semmi nem használt és már potyogtak a könnyeim, szédültem a fáradtságtól és meg akartam halni.
Mikor a férjem hazaért végre, a kezébe nyomtam az üvöltő gyereket, berohantam a fürdőszobába, leroskadtam a földre és úgy sírtam, mint még életemben soha.
Gyűlöltem mindent és mindenkit, úgy éreztem, hogy megtébolyodom, és tényleg azt kívántam,
hogy bárcsak meghalnék, mert így semmi értelme élnem.
Higgyétek el, akkor és ott tényleg úgy gondoltam, hogy ennek az időszaknak soha nem lesz vége, egyszerűen úgy éreztem, hogy megállt az idő és én valahogy benne ragadtam ebbe a borzalomba, és nincs menekvés.
Persze, mint mindennek, ennek a korszaknak is vége lett. Ahogy korábban a védőnő megjósolta, egyik napról a másikra eltűnt a hasfájósság, és ezáltal nekem is könnyebb lett picit anyának lennem.
Aztán jöttek újabb és újabb nehézségek (és egyre több könnyebbség), de ez már egy másik történet.
Azanyja
(kezdőkép: pexels)