Aki volt már Anya, tudja, mennyi érzéssel jár ez. Hogy milyen megkapni egy gyermeket és milyen érzés elengedni őt.
Ez az élet igazi próbatétele. Várni, ki tudni várni, belészeretni már az érkezésébe is. Csodaszépnek látni egy kis ráncos pofát, csak mert a te babád.
Lehet bármilyen, akármilyen, szereted.
Külsőleg, belsőleg, nem tetsző, tetsző, neked akármilyen, a legszebb, mert a Te gyermeked.
Lehetsz elfogult – ez se könnyű érzés, a legszebbre kritikus szemmel nézni, hogy aztán nevelgesd. Terelgesd, de óvatosan, nehogy elriaszd, hiszen könnyen rád vágja az ajtót, ha észt osztasz, már a kamasznak.
De te a földről felemelt kilinccsel a kezedben is: szereted.
Szereted, ha dacos, ha sír, ha sáros, ha az ágyból felkelni sem bír, mert fáradt, vagy beteg. Vagy csak „beteg olasz”, mert undi a suli és a minek járjak oda ismerős mese, de te tovább bíztatod, tartson ki, különben nem lesz belőle semmi se.
A legjobbat akarod neki. Nem azért főzöl a kedvére, hogy egyen, hanem hogy a legcsodásabb ízekkel érintkezzen.
Szólsz neki, ha durva a zenéje, mert nem csupán sérülhet fülecskéje, hanem csorbulhat az ízlése. Szerinte persze nem, úgyhogy hallgatod a sz@r zenét is, sőt, ha kell, táncolsz és énekelsz vele – mert szereted.
Próbaképp a tetkót is megveted, de amikor hazajön az első dísszel a vádliján, Te elismered. Szembe ment veled. Ójaj, bárcsak ne tiltottad volna, most nem lenne sebhelyes a gyereked. De kivarrva is szereted.
Jólfésültnek kell lennie. Gondolod te. Aztán belép az ajtón letolt fejjel és lám, szereted.
Hazahoz egy ribit és mit tehetsz, hát még mindig szereted.
Bármit „rosszat” tesz, kicsit megdorgálod és alig várod, hogy újra szerethesd.
