You are currently viewing Te milyen címkéket aggatsz magadra?

Te milyen címkéket aggatsz magadra?

Újabb élményhaddal nőtt tapasztalataim puttonya. Érzések, zavaros képek hömpölyögnek bennem, és próbálok rendet tenni magamban. Elvileg, és gyakorlatilag is itthon ülök karanténban, nagyobbacska családommal, és igyekszem megugrani kisebb sikerrel az előttem tornyosuló akadályokat.

Világ életemben úgy csináltam, mintha nem lennének címkék. Mintha én tényleg nem törődnék velük. Csak éppen féltem attól, hogy hülyének néz a bácsi a villamoson, ha megkérdezem tőle mennyi az idő.

Vagy a pincér, ha szólok neki, hogy hiába kapok gluténmentes tésztát, ha a gombamártást liszttel sűrítik. Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy ezeket a dolgokat ezidáig, a férjem intézte helyettem. Igen, a pincérhez sem szóltam.

Nos, hogy kellő könnyedségben tartsam a cikkemet, fogalmazzunk úgy,

hogy ez a hajó elment.

Ennek fényében, amikor másfél héttel a megrendelés után még mindig nem érkezett meg a trambulin, (amit kifizettem, és messiásként vártam a visszaigazoló e-mailnek megfelelően 3-5 munkanapon belül), rászántam magam, hogy felhívjak telefonon egy idegent.

Nem voltam kellemes meglepetés a vonal túloldalán ülő hölgy számára. Sőt, kifejezetten szigorúnak tekintettem magamat, bár most is azt gondolom, joggal.

Elfogyott a trambulin, és biztos épp az átmeneti időben rendeltem, amikor még…. bla, bla, bla. Kioktattam, vagyis én bizonyára így beszéltem volna magamról, ha hallgató lettem volna. Szerintem diplomatikusan elmondtam, hogy ez nyilván benne van a pakliban a fennálló extrém körülmények mellett. De inkább menjen ki egy értesítés minden azon a héten rendelőnek, hogy lehet, hogy késik a rendelése, és ha sürgős érdeklődjön ügyfélszolgálatunkon, mint hogy másfél hét után az ügyfél aggódjon a termékéért. Elmondta, hogy igazam van, sajnálja, ha máshonnan rendelnék, akkor jelezzem, és azonnal visszautalják a pénzt, stb.

Akkor, amikor beszéltünk, nem láttam tovább, mint addig, hogy velem méltatlanul bántak. Aztán letettem a telefont, és sorra hívtam a barátnőimet, hogy beszámoljak, hőstettemről, miszerint felhívtam egy idegen embert, hogy reklamáljak (kiálltam magamért). Már-már kényszeresen.

Már ismerem magam annyira, hogy ez arról beszél,

nem vagyok jól egészen magammal az adott téma kapcsán.

Ilyenkor éles füllel hallgatom magamat, miféle ítéleteket fogalmazok az ügyintézővel szemben, amik színesebbé, sarkosabbá teszik az általam mesélt történetet.

Tudom, hogy minél radikálisabban fogalmazok, annál előbb indul be bennem az együttérzés, ami segít majd rendezni a dolgokat. Egyfelől nem kérdés, hogy igazam volt abban, hogy egy tökéletes világban így mennének a dolgok. Az is vitathatatlan, hogy joggal vagyok felháborodva, hogy nem kapok trambulint, csak hát attól nem lesz előbb trambulinom, ha épp nincs a cégnek, akitől rendeltem.

Aztán gondolatról, gondolatra elkezdek sepregetni a saját portámon. Egyfelől, mint vállalkozó nem is merek hibázni, így még vállalkozásom sincsen. Könnyen fikázom azt, aki igyekszik ebben a helyzetben is kiszolgálni minden vevőjét. Majd eszembe jutottak azok az barátaim, barátnőim, akik vállalkozók, és tartják most is a frontot. Mindegyikükkel van egy csomó minden. Ha késne tőlük bármi, még én biztatnám őket, hogy ezen nem múlik semmi eget rengető, igazán szóra sem érdemes.

Pár nappal később újra telefonálnom kellett. A kutam rendetlenkedett, és bár sejtettem mi a baja, nem tudtam megoldani. Sorra hívtam a szakikat. Egy végül megérkezett, bemutattam neki a kedves kis szerkezetet, és azzal kezdte, hogy felsorolta miért nem szakszerű az összerakása. Sejtettem, hogy ezen a procedúrán át kell esnem. Csendben végighallgattam, nem akartam 8 éves történelmi távlatokba belemenve elmesélni, miért is a férjem szerelte ezt meg annak idején. Engedtem, hogy dolgozzon, azzal messzebbre jutunk. Tette a dolgát, bár nem éreztem magam komfortosan a környezetében. Félretettem ezt a kis kellemetlenséget, és igyekeztem a gyerekek leckeírását motiválni jelenlétemmel.

Pár perc múlva, Szerelőnk a kezembe nyomott egy fura cuccot, hogy mossam el. Döbbentem néztem rá, hogy mégis hogyan, amikor el van zárva a víz. Annyit mondott erre, hogy oldjam meg, de a hangsúly, amivel mondta, ijesztő volt, noha lehet, hogy ő nem így tervezte. Ami azonban bizonyos, hogy egy szóval nem mertem jelezni, hogy lehetetlennek érzem a feladatot.

Megfogtam a szűrőt, mert idő közben kiderült a neve, bekullogtam jólnevelt ügyfélként a konyhába a keféért, és agyaltam, hogy akkor most az elláposodott tavamban elmosom a szűrőt. Nem tűnt túl célravezetőnek. Addig addig agyaltam, amíg rájöttem, hogy van egy nagy hordó, benne kb.  2 éves kútvízzel, az talán alkalmas lesz a feladatra. Munka közben már lelkesen dödögtem magamban, hogy mégis hogy gondolta ezt a csóka?  Kimostam, kikeféltem a cuccot, bár lövésem sem volt arról, milyen eredményt várunk.

Visszaadtam, megdicsért, én újra hülyén éreztem magam, de szó nélkül visszaültem a (nem) tanuló gyerekeim mellé, és igyekeztem úgy nógatni őket, hogy 5 méterre lévő emberünk azt gondolja, milyen jó anya vagyok. Igen, lehet, hogyha nincs ott, és én nem félek attól, amit szerintem gondolna rólam, ordibáltam volna velük.

Talán a legtöményebb öncímkézési élményem az iskolában volt. Nem bírok a 3 gyerekem leckéivel, újak is a suliban, szóval halmozottan hátrányos helyzetünk van. Voltunk Waldorfosak, magántanulók, most meg igyekszünk bekerülni a legközelebbi intézménybe, tankötelezettségünk teljesítése érdekében.

Ültem a tanáriban, 4 pedagógus társaságában, és mindennek éreztem magam, csak egyenrangúnak nem.

Problémás szülő. Ennyi voltam. Ennyinek éreztem magam. Hogy erről mennyiben tehetnek ők? Nem is tudom. Az bizonyos, hogy, ők hazai pályán játszottak. Megvitatták a találkozó előtt egymással miként vélekednek a helyzetünkről, mi a véleményük az iskolai témában posztolt Facebook megosztásaimról. Felkészülhettek a beszélgetésre, hisz ”ezért kapják a fizetésüket”. És itt most szó szerint idézek. Meghallgattam őket, sírtam egy kicsit tehetetlenségemben, próbáltam felnőni a feladathoz, majd elengedtem. Végül arra kértek, hogy döntsek a hónap végéig. Nem fontos a beszélgetés vége, nem fontos az sem, hogy miről, és kell-e valójában döntenem.

Hazafelé baktatva azon kezdtem merengeni, min változtatott volna, ha egy öltönyös apuka ült volna be közéjük a tanáriba. Sosem tudom meg. Ahogy azt sem, miként alakult volna a helyzetem, ha férfiként várok kútszerelőt. A fantáziám azt súgja máshogy. Ahogy azt is súgja a lelkem, hogy ezek a címkék már anélkül is ott lebegnek lelki szemeim előtt, ha a másik fél nem teszi rám őket magától. Ott élnek bennem a vélt, vagy valós címkék és bénítanak, mintákat mozgatnak.

Magam ítélem el előre magamat. Gyakran a másik oldalt is. Szinte lehetetlen is kikapcsolni őket.

Itt vagyok én, özvegy, sokgyerekes, jurtában lakó anya. Unásig ismételgetem magamnak, és másoknak ezt a triumvirátust. Pedig mondhatnám, hogy tapasztalt, egészséges író. Ezek is mind igazak. Bár magam is érzem, talán nem annyira “erősek”, vagy épp furcsák, vagy érzelemkiváltóak.

Vagy ezt csak én gondolom? De ennél biztosabb, hogy, amit én gondolok, és talán valahogy építheti egy homokszemmel a világot, az az a konklúzió, hogy valójában ezen címkék végül, legalábbis az én életemben, egyfajta motivációként is szolgálnak. Kreatívvá, megoldás centrikussá tesznek. Inspirációvá válnak arra, hogy fejlődjek, arra, hogy írjak, vagy csak arra, hogy elgondolkodjak, vajon fontos-e egyáltalán, milyen címkéket aggat rám az a másik, vagy, hogy benne, az adott pillanatban milyen energiákat mozgat a címke. Mert bizony az is egy dinamikusan változó tényező, hisz leginkább mind EMBEREK vagyunk.

Rossel Szilda

(kezdőkép: unsplash)

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?