Az ENSZ figyelemfelhívó napjai között szerepel 1991 óta az idősek világnapja. Október 1. a kijelölt napja.

Az idősek világnapjával feltehetően az idősek épp annyit foglalkoznak, mint a verebek a verebek világnapjával, ők egyszerűen élik az idős létet. Pontosabban, ha nem túl jó gazdasági helyzetben lévő országról beszélünk – mint amilyen hazánk is-, inkább csak próbálják túlélni.

A nyugdíjas lét anyagi és sokszor egészségügyi nehézségein túl, a technológiai fejlődés és a civilizációs lét általános gyorsulásával egyenes arányban növekszik az idősek leszakadása a társadalomtól. Az idővel hanyatló fizikai és kognitív képességekkel számukra legtöbbször lehetetlen már felzárkózni a világ követéséhez. Emiatt olyan érzése van az embernek, hogy a „régi időkre” jellemző tisztelet, ami az időseket övezte jobb esetben részvétté, rosszabb esetben sajnálattá, lenézéssé alakult napjainkban, még rosszabb eseteben a kihasználás, manipuláció lehetőségévé.

Nálunk, Magyarországon kicsit olyannak tekintjük az időseket a társadalom szempontjából, mint amikor a test valamelyik szerve elkezd pusztulni és a helyét funkciótlan térkitöltő kötőszövet veszi át. A saját családtagjaink esetében természetesen árnyaltabb ez a viszonyulás, de amikor a népesség egy jelentős rétegeként gondolunk rájuk, hajlamosak vagyunk valamiféle személytelen szürke masszaként látni őket.

Fiatalként sokszor struccpolitika-szerűen úgy gondolunk az öregkorra, mintha azzal csak bizonyos szerencsétlen sorsú „másoknak” kellene számolnia, mi védettek vagyunk. Nem vesszük tudomásul, hogy az öregkortól nem a jelenlegi képességeink és aktuális közérzetünk stabilitásának illúziója, hanem mindössze az idő választ el minket. Ma talán annyiból jobb helyzetben vagyunk, hogy több információ és lehetőség áll rendelkezésünkre az egészségünk és általános aktivitásunk fenntartásához, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt. Viszont ez egyáltalán nem biztos, hogy elegendő lesz ahhoz a rohamos gyorsuláshoz, amihez majd alkalmazkodnunk kell pár évtized múlva.

Főleg az itthoni idős társadalom fizikai és mentális állapotát látva, a fiatalabbak számára megöregedni nem az emberi méltósággal, felhalmozott tudással, bölcsességgel egyenlő, hanem a háziorvosi váróval, megélhetési gondokkal, demenciával és csökkent higiéniával. Éppen ezért a témával kapcsolatban gyakran inkább egy öntudatlan elfordulást választunk. Továbbra is kialvatlanra dolgozzuk magunkat, stresszelünk, elhízunk, környezetszennyezünk, aztán kampányszerűen próbálunk diétázni, kikapcsolódni, kipihenni magunkat és ha még marad kapacitásunk, akkor foglalkozunk a világ sorsával és benne a saját hosszútávú jövőképünkkel, úgy havi 10 percet. Ami pedig a saját esélyeinket rontja egy minőségi öregkor tekintetében.

Pedig micsoda potenciál lehetne egy leélt élet tapasztalatgyűjteményében,
bölcsességeiben önmaga és a társadalom számára!

Fejlettebb társadalmakban ezt felismerve már jelen vannak olyan programok, amelyek e leszakadás mértékét próbálják csökkenteni felnőttoktatással és egészségfejlesztéssel, továbbá adott esetben – a szakértelmük és tapasztalatuk miatt – részidős megtartásukkal a munkaerőpiacon. Ezek a kívülről érkező segítő erők égetően szükségesek, mert napjainkban nem igazán léteznek azok a kis helyi közösségek (a családtagok is sok esetben száz kilométerekre szóródnak szét), melyek megtartóerővel rendelkeznének, és az idősek így magukra maradnak egy légüres térben, ahol azt sem tudják, szükség esetén hova nyúljanak hiteles információkért.

Amikor szakmai gyakorlaton voltam egy idősotthonban, az volt az érzésem – leginkább a demenciával küzdők lezárt részlegén -, hogy a legtöbben végül önnön személyiségüknek kisarkított változatai, szinte önmaguk karikatúrái lettek. Ahogy a rendszeres ápolók meséltek részleteket az általuk ismert korábbi életükből, érezhető volt, hogy ez a lelki-szellemi leépülési folyamat nem most kezdődött, az valahol sokkal korábban megágyazódik a személyiségben. Azt gondolom, ennek az okai között szerepel többek között, hogy az ember már fiatalon-középkorúan is

• másodlagosnak tekinti a fizikai egészség megőrzésére tett erőfeszítéseket,
• kiégésig hajszolja magát,
• önvédelemből túl kevés változásra hajlandó, túl sok bénító félelemmel él együtt,
• keveset van jelen tudatosan önmagában és a világban, inkább stabilitást nyújtó automatizmusok szerint működik,
• leginkább idő és energia hiányában lemond a tanulásról, olvasásról, tájékozódásról
• elzárkózik a sajátjától eltérő nézőpontok megismerésétől,
• hajlamos sérelmek őrizgetésére és a múltban megragadni,
• alacsony szintű empátiával közlekedik a többi ember között.

Ezek mind odavezetnek, hogy idővel a személyiség elkezd beszűkülni, túl karakteressé, keménnyé válik. Túlságosan szilárddá alakul az a hitrendszer, mellyel a világhoz kapcsolódik, mely olykor a szeretetkapcsolatok rovására is megy. Ennek a keménységnek a biztonság és kiszámíthatóság a remélt jutalma. Ahogy az idő múlik, tudatosság hiányában a személyiség elemek még hangsúlyosabbá válnak, egyre kevesebb finomsággal, emiatt néha teljesen bizarr viselkedésformák alakulnak ki.

Tehát a legfontosabb dolog,
amit önmagunkért már most megtehetünk,
az a tudatos készülés az öregkorra.

Ez nem az öregkorral való folyamatos foglalkozást jelenti, hanem csak bizonyos, magunk számára meghatározott szempontok betartását. Olyasmi szempontokét, melyek nagyjából a fenti lista „negatívjai”. Ennek egyik része, fizikai szinten, egyfajta egészségügyi „előtakarékosság”, ami egyszerűen azt jelenti, hogy nem égetjük el a testünk azon képességét, hogy hosszú távon is képes legyen regenerálni magát. A leghatékonyabb emberek nem dolgozzák halálra magukat, viszont jobban ismerik magukat, így nagyobb eséllyel végeznek olyan munkát, amit szeretnek és jobban strukturálják az idejüket.

Minimumként bele kéne hogy férjen az életünkbe a napi szintű testmozgás, kielégítő mennyiségű és minőségű alvás, a hajlandóság egy egészségesebb étrend kialakításával járó kényelmetlenség elviselésére. Lelki-szellemi szinten pedig alapvető fontosságú lenne a nyitottság, belső rugalmasság, figyelni tudás, a folyamatos tanulás képességének elsajátítása. Ez elengedhetetlen a pszichés hanyatlás megelőzéséhez.

Mindig örül a szívem, amikor olyan idősekkel találkozom,
akik sokszor fiatalokat meghazudtoló módon
nyitottak és engedékenyek a világ és az emberek felé.

Ők azok, akiknek feltehetően nem időre keményedő lelkük van, hanem épp ellenkezőleg, egyre inkább érzik, hogy az őszinte kapcsolódás, rácsodálkozás, tanulás sokkal fontosabb, mint annak az identitásnak a görcsös őrzése, akik valaha voltak, vagy lehettek volna. Az ő elméjük ráadásul valahogy sokkal kopásállóbbnak tűnik.

A pszichológiában használatos belső gyermek mintájára érdemes lenne elkezdeni törődni a bennünk élő leendő kisnyugdíjassal is, akinek sorsa és jólléte a jelenben történő tudatos választásainkon is múlik.

Kapcsolódó cikk: Férfiak, Nők! Merjetek öregedni 

Sinkovits Szabina
Egészségműhely – Yoga Sabina

(kezdőkép: Pixabay)