Egyesek azok közül, akik külföldre költözünk, általában azért tesszük, hogy boldoguljunk, mert ez otthon, Magyarországon, egyre nehezebbnek tűnik.

Mások kalandvágyból költöznek el. Mások szerelemből. Megint mások karriert építenek.

Mindenkinek megvan a saját oka erre. De egy valami közös bennünk. Mégpedig az, hogy legtöbbször valakit hátra hagyunk. Legyen az szülő, nagyszülő, testvér vagy barát.

Nem sok szó esik róluk. Legtöbbször az ember magáról beszél, hogy kint jobban lehet boldogulni, kint jobban megbecsülik, kint könnyebb, kint-kint-kint…

De mi lesz azokkal, akik otthon maradnak?

Azokkal, akik felneveltek, akik szerettek és támogattak, aggódnak érted éjjel-nappal, akik mindig melletted álltak és állnak, akik jóban-rosszban fogjak a kezed? Őket hagyjuk itthon. Ők a hátrahagyottak.

Évente 3-4 alkalommal meglátjuk őket. Örülnek nekünk, várnak bennünket, számolják a napokat. Még ha ezt nem is mondják el nekünk.

Minden egyes haza látogatás a csupa öröm és boldogság.

Majd eltelik az a néhány nap-hét, amit otthon velük töltünk, és már irány is vissza Németország, Ausztria, Anglia, Amerika…

És ők, akik itthon maradnak, könnyes szemekkel búcsúznak el, de mégis akarják, hogy boldogulj és jól élj, hiába a szívük szakad meg minden alkalommal.

De ahelyett, hogy az arcodba üvöltenék, hogy „KÉRLEK MARADJ ITTHON VELEM!”, a mosolyuk mögé rejtve a fájdalmukat, annyit mondanak:

„Jó utat, vigyázz magadra!”

Joó-Juhász Viktória

(kezdőkép: Unsplash)