Arról álmodsz, miszerint egy szép napon felhagyok vele és soha többé nem csinálom. Ne akard! Mert mikor eljön az a nap, és nem mondom ki, amit érzek, nem „hisztizek”, nem picsogok, az jelenti majd szerelmünk végének kezdetét.

Itt lenne az ideje tiszta vizet önteni a pohárba: hisztizni a gyerekek szoktak. Mikor, sírva, kiabálva, a földhöz vágva tudatják nemtetszésüket a világgal, mert másképp nem tudják. Nem képesek megfogalmazni, mit akarnak, mi bántja őket. Amennyiben pedig mégis, akkor olyan reményvesztettek, hogy azt hiszik, ez az egyetlen lehetőségük elérni azt, amit szeretnének. Szörnyen sértő, mikor egy érett, felnőtt nőre azt mondják, „hisztizik”, csak mert őszintén kimondja az érzéseit egy érzelmi cunamit zúdít a partnerére.

De mindegy is, beszéljünk hát a te nyelveden, ha másképp nem megy:

addig örülj, amíg „hisztizek”.

Amíg a szemedbe mondom azt, ami fáj, amit hiányolok, amire vágyok. Légy hálás azért, amikor ha feldúltan is, de elárasztalak a szavak tengerével, betakarlak a fullasztó lelki hullámaimmal és nem tehetsz egyebet, mint kétségbeesetten, kapálózva próbálsz a felszínen maradni. Tudom, mennyire utálod, mikor szívem tornádója felkap, jól összeráz majd leejt a magasból. Elhiszem, hogy téged ez fáraszt, felemészt, talán a napodat is elrontja vagy kicsit odavág az önbizalmadnak, mivel úgy érzed, elégedetlen és boldogtalan vagyok. Ám ez a kisebbik rossz.

Hidd el: jobb ez így. Mindkettőnknek.

Ugyanis, ha egyszer szó nélkül elengedem a fülem mellett a sértést, azt, ami fájdalmat okoz, és némán, rád hagyok mindent, akkor bizony baj van. Ha már nem teszem szóvá, mi zavar, mit hiányolok, nem zúdítom rád csalódottságomat, meg nem értettségemet, akkor két dologra gondolhatsz: teljes boldogságban élek melletted vagy végérvényesen lemondtam rólad. Hogyha többé nem beszélek, az azt jelenti: bezárkózom a váramba, felkészülök a magányra és nem adok több kezelést a szerelmünknek. Meguntam a vérátömlesztést. Belefáradtam a küzdelembe, az eredménytelenségbe és egyszerűen hagyom, hogy elmúljon. Végignézem, amint szerelmünk elsorvad és meghal.

Onnantól kezdve nincs több „hiszti”, de ajándék sincs.

Elmaradnak a meglepetések, a kedveskedések, a forró együttlétek. Minden, amit korábban szerelem fűtött, leáll. Kapcsolati mozdonyunk nem halad tovább. Nem vár ránk más, mint az enyészet. Igen, a lélektelen szex, a megszokás, a színtelen szellemélet is képes összetartani egy kapcsolatot, amíg az egyik fél nem dönt úgy: nemcsak lelki, de fizikai szinten is kiszáll.

Nem akarok eljutni idáig. Nem szeretnék egy kihűlt házban fagyoskodni az emlékeimmel körbevéve, mígnem megkeseredek. De ne is az legyen az egyetlen reményem, hogyha nyitva hagyom szívem hátsó ajtaját, akkor talán valaki besétál és meggyújtja az ürességtől, a fagytól ásítozó lélekkandallómat. Azt szeretném: te legyél az, aki képes bennem szerelmi lángot ébreszteni, de egyúttal nem is hagyja azt kiégni.

Ezért ne engedd, hogy elhallgassak a közöny köpenyébe burkolózzak, lemondva rólad. Beszéltess, hagyd, hogy magyarázatot kérjek és szakadó érzelemesővel áztassalak el. Örülj neki, ha változtatni akarok, és nem a csendet, hanem a vitát választom.

Így mutatom ki, mennyire szeretlek és milyen fontos vagy nekem.

Nem gondolkodom a menekülésen, nem fogalmazom magamban a búcsú szövegét, hanem terveket szövögetek veled és arra vonatkozóan, miként vegyek le rá arra: segíts fűteni a szerelemvonatunkat.

Eljöhet a nap, amikor nem „hisztizek” vagy szökőévben egyszer teszem, és ez nem a fenyegető közönnyel lesz egyenlő. Tényleg eljuthatunk arra a szintre, hogy boldogsággal és megelégedéssel töltsön el a kapcsolatunk. Ám ehhez mindkettőnknek dolgoznia kell rajta. Nélküled nem megy.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép:pexels)