You are currently viewing Alice Csodaországban, vagyis a reggeli metrón

Alice Csodaországban, vagyis a reggeli metrón

  • Olvasási idő:olvasási idő: 4 perc
  • Bejegyzés kategória:#egyésmás
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Szeretem a meséket és fontosnak is tartom őket.

Például azért, mert a különféle történetek kiválóan edzik a fantáziámat és a képzelőerőmet. Nem mintha ezekkel olyan nagy elmaradásom lenne…

Amikor gyerek voltam, imádtam a meséket, persze a legjobban azokat, amiket édesanyám már
kismilliószor felolvasott, és amiket én is mondhattam vele együtt. Pöszén, artikulálatlanul, de
végtelenül büszkén ismételtem ezeket a történeteket.

Szerintem fontos volt minden egyes mese, hozzájárultak a nem éppen egyszerű lelkivilágom, a szociális érzékenységem, de még az emberekhez való viszonyulásom kialakulásához is.

A mesék, amelyeknek a szereplői a barátaim voltak, és amelyeknek a tanulságait – még ha nem is értettem teljes egészében -, valahogy mégis beépítettem magamba.

A rejtett üzenetek gazdára találtak.

Éppen ezért jutottam arra az elhatározásra a tél közepén, hogy el kellene olvasnom egy mesét.

Valami olyat, ami felvillanyoz, ami kicsit bolondos, és ami olyan színes, amilyen színes csak lehet
egy fiktív történet. Így hát arra vállalkoztam, hogy a reggeli rohanásban, a tömött metrón és héven
meseolvasásba kezdek: Lewis Carroll Alice-jának meséjébe.

Mivel sikerült zsebkönyv méretben beszereznem, még a mozgólépcsőn is olvastam.

Először furán éreztem magam, mert a fejezetek egyes lapjain színes rajzok díszelegnek, nekem meg az villant át az agyamon, hogy biztosan mindenki hülyének néz, hogy felnőtt nőként MESÉT és nem valami klasszikus regényt olvasok.

Végül rájöttem, hogy felesleges másokkal törődnöm, a fontos az, hogy az olykor meglehetősen szürke és egyhangú reggelekbe egy kis színt csempésszek.

Április Bolondja, a Kalapos, a Fehér Nyúl az órájával vagy éppen Vigyori macsek, azok a figurák, akik néha teljesen értelmetlen eszmefuttatásokba bonyolódnak, és ezzel olyan dimenziókba vittek, hogy amikor át-, vagy le kellett szállnom a tömegközlekedési eszközökről, szinte nem is érzékelem a valóságot.

Pár oldal után úgy éreztem, én vagyok Alice abban a kusza álomvilágban, amiben a zuhanás után találta magát, ez pedig különlegesen jó érzés volt.

Nem azért, mert menekülni akartam a reggeleimből, csupán azért, mert ez az egész átkapcsolta az agyamat és átrendezte a gondolataimat arra a kis időre, amíg a zötykölődő embertömegben beértem a munkahelyemre.

Ennek az élménynek köszönhetően jöttem rá – jobb később, mint soha alapon -, hogy mesét olvasni
felnőttként is szükséges,

sőt ajánlott és kötelező!

Hogy miért?! Mert felszabadít, mert elrepít egy másik világba, mert elfeledteti egy kicsit a gondokat, mert egy unalmasnak tűnő hétköznapot is megszínesít, mert ajándék a fantáziánknak,

és mert tanít:

az életre, az emberekre, a nehézségek áthidalására, a problémák megoldására, a felhőtlenségre, a nevetésre, a jószívűségre és még ezernyi másik dologra.

A gyermeki lelkünk bennünk lakozik, talán megköszöni, ha időnként kiszabadítjuk…

Légrádi Júlia

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?