,,Ha elhagytak, engedd el! Majd jön másik, majd választasz másikat!
Ha képes volt elhagyni meg sem érdemelte, hogy ragaszkodj hozzá.”
Ugye, milyen sokszor hallod ezt a barátoktól, családtagoktól?
Nyugi, ők csak téged szeretnének vigasztalni. Nem a kliséket lövögetni, hogy téged őrületbe kergessenek.
Aztán, ha meg már elmondták, ugyan miért is ne fogadhatnád meg?
Én sokszor megfogadtam, felszegtem a fejem, letöröltem a könnyeim, és továbbléptem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántott, vagy maradt bennem tüske,
de egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy sirassam
a saját álmaim, elképzeléseim.
Mert azt ugye tudod, hogy egy szakításnál nem mást siratsz, mint saját magad, az álmaiddal együtt?
Azokat a vágyakat, amiket már kezdtél magadban körvonalazni, hogy van társad, neked is, mint a Rozinak, és van olyan jó pasid, mint a Béla volt anno…
És megmutathatod magadnak és az egész elcseszett világnak, hogy igenis, neked van párod, ugyanúgy, mint más, ivarérett felnőtt emberi egyedeknek.
No igen, ez az, amit baromira sajnálsz egy szakításnál.
És sajnálod azokat a dolgokat, amiket olyan szépen elképzeltél.
Az együtt főzős esték, az összebújós éjszakák…
A család.
És most?
Egy szakítás után állsz magadban, lemeztelenített, sajgó lélekkel. Úgy gondolom, nem rossz, ha egy kicsit nyalogatod a sebeket, siratod a jövőképed, ami nem vált valóra. Még jót is tesz, mert valahol az a „kicsi Én” végre törődést kap, saját magától.
Végre kisírhatod lelked búját-baját, úgy igazán.
Aztán jön az állapot, amikor „nekem már úgyis mindegy”, meg a „sosem lesz egy normális kapcsolatom”.
Ebben az a rettenetes, hogy nem kérdezed önmagadtól,
hanem állítod.
Neked mindegy, neked nem lesz normális kapcsolatod.
Kvázi esélytelennek nyilvánítod magad, és észre sem veszed. Ilyenkor nyúlj a hónod alá, vagy hagyd, hogy mások a klisék puffogtatásával felkaroljanak, mert ebbe a tespedt önsajnálatba nem szabad beleragadni.
Megsebesültél? Megsértettek? Elhagytak?
Kisírtad magad? Sajnáltad már a „kicsi Én-t” pont eléggé?
Oké, akkor állj fel, és lépj tovább! Kelj fel, és járj!
Azért vagy a Föld nevű bolygón,
hogy ÉLJ!
Aztán, amikor sikerrel továbbléptél egy csalódáson, mondogasd magadnak: ,,Ami nem öl meg, az megerősít”.
Majd acélozottan köszönd meg a kliséket lövögető barátodnak, családtagodnak,
hogy ott volt melletted.
