You are currently viewing Amikor pesti lány lettem, avagy így költöztem el otthonról

Amikor pesti lány lettem, avagy így költöztem el otthonról

  • Olvasási idő:olvasási idő: 6 perc
  • Bejegyzés kategória:#egyésmás
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Milyen érzés elköltözni a családi „fészekből”?

Milyen érzés valóban „felnőttként” létezni, és felelősséget vállalni minden lépésedért? Milyen érzés egyedül élni? Egyáltalán, milyen érzés pesti lánynak lenni?

Elmesélem.

Ülök a konyhában, az eső veri az ablakomat, amit tegnap takarítottam meg. Igazából nem is az enyém, csak bérlem, mint nagyjából mindent abban a lakásban, amiben ücsörgök. De minimum egy évig ez az egész, valahogy mégiscsak az enyém.

Ülök az asztalnál, iszom a kávém, ami viszont ténylegesen az enyém.

Én vettem, én főztem, az én kávéfőzőmön,

nem anyámé a kávé, és nem apámé a kávéfőző.

Most nálam vagyok. Ha valaki eljön hozzám, akkor nálam vagyunk, én kínálom, én teszek elé ételt, én gondoskodom róla.

Elköltöztem otthonról.

Harminc év. (Jó, 29 és fél, de az a fél már nem sokat számít.) Ennyit hagytam a hátam mögött.

Annak ellenére, hogy tudom, bőven időszerű volt már, az utóbbi időben szorított is a babaház, azért valahogy mégiscsak félek egy kicsit.

Na, nem mintha nem készültem volna fel. Készen vagyok már éppen eléggé, régen.

A konyha takarítása közben jöttem rá, hogy anyám vagyok. Meg nagyanyám. És persze dédanyám.

Minden mozdulat, az edénysúrolástól kezdve, a konyharuha hajtogatásáig ugyanaz, amit éveken keresztül a család konyháiban láttam.

Úgy csinálok mindent, mint anyám.

Semmit sem csinálok úgy, mint az anyám.

Az én életem most már valóban az én életem, és ebben az életben mindennek sokkal nagyobb súlya van. Máshol van a prioritás. A villanykörte és a hangyairtó vásárlása van, hogy mindennél fontosabb, és a pénzt is úgy kell osztani, hogy még hónap végén is legyen mit enni.

Nem vagyok gyerek többé, végérvényesen felnőttem. Megtettem az utolsó lépést is, és büszke vagyok magamra, mert ezt én értem el, én hoztam össze, én dolgoztam meg érte.

Nem anyámék tették alám a lakást, nem mintha nem szerették volna, és bárcsak úgy lenne, hogy megtehetik. És valóban nem a saját lakásom még, valóban másnak fizetek azért, hogy valahol lakhassak (amit vannak, akik nem értenek, és pénzkidobásnak titulálják), de nem maradhattam tovább a szüleim nyakán.

Határidőt szabtam magamnak,

ha most nem, akkor sohasem alapon, és

saját magának nem okozhat csalódást az ember.

Úgy éreztem, hogy megragadtam egy élethelyzetben, és onnan csak ez az egyetlenegy út vezetett ki.

Pest felé.

Mert pesti lány lettem.

Na, nem mintha eddig nem lettem volna az, hiszen gyakorlatilag csak aludni jártam haza. Mégis olyan, mintha most értem volna a helyemre, úgy érzem, hogy ez az én igazi közegem, és nem az a város, amiben eddig éldegéltem majd harminc évig. Mondhat bárki bármit, én szeretem Pestet.

Az első éjszaka itt nem sokat aludtam. És azóta is van, amikor furcsa belépni az üres lakásba.

Máskor meg olyan nagyon jó egyedül lenni egy kicsit.

Vannak, akik azt hiszik, hogy én szeretek egyedül lenni, pedig az egyedüllétben mindig az a legjobb, hogy tudom, hogy sohasem vagyok teljesen egyedül. Mint ahogy nem voltam a költözés alatt sem, szólni sem kellett igazán, és mindenki jött segíteni, és jöttek utána is, és lesz lakótársam is.

Addig pedig elvagyunk Danival, az aloe verával, meg a napraforgómmal és a mentámmal.

Így éldegélünk egy boldog, békés kis kolóniában.

Pedig még mindig

valahol elindulás és megérkezés között vagyok.

Az otthon még mindig otthon van.

Hiába rendezkedtem be, hiába vettem birtokba mindent, hiába „menedzselem” az életem úgy, ahogyan azt kell (ma mostam, holnap főzök), lélekben még nem érkeztem meg. Az valahol, két dobozpakolás között lemaradt mögöttem. Hiába kiabált, hogy várjam meg, én, ahogy szoktam, rohamtempóban intéztem mindent.

Alig egy hét telt el, ami alatt én gyakorlatilag itthon se nagyon voltam, szaladgáltam munkahelyről edzésre, színházba és vacsorára. Most, hogy egy hét után újra a konyhámban ülök, és gépelem ezeket a sorokat, és szemezek a panelházakkal meg a felhőkkel szemközt, most érzem úgy, hogy kezdek „hazajönni”.

Szerintem a lelkem is nemsokára ideér. Már a második emeleten jár, hallom a csoszogását a lépcsőházban.

H.

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?