Amikor felmerült az ötlet, hogy menjünk a Művészetek Völgyébe, egyből felvetettem Petrának (Finy Petra), hogy mi lenne, ha ketten mennénk?!
Egyrészt kicsit kiszakadni az itthoni mókuskerékből és másrészt azért is, mert nem tegnap óta ismerjük egymást, hanem már majdnem száz éve. Na jó, annyi nincs, csak 26… Merthogy gimis osztálytársak voltunk.
Már akkor is jóban voltunk, aztán érettségi után picit távolabb kerültünk egymástól, de „felnőttkorunkra” újra egymásra találtunk és mostanság egy csónakban is evezünk a Carrie-nél.
Kinéztünk a kapolcsi programból 3 napot, amit meg tudtunk oldani zökkenőmentesen és gyorsan kerestem is szállást.
Izgatottan indultunk útnak szerda reggel. Persze minden eshetőségre felkészülve pakoltunk, volt nálunk a bikinitől a gumicsizmáig minden, nem bíztuk a véletlenre!
Már a kocsiban végig nevetgéltünk, előkerültek régi sztorik és persze a jelen történései is terítéken voltak. De pont olyan érzés volt, mint gimis korunkban – csak akkor még mondjuk nem tudtam vezetni.
Köveskálra sikerült szállást foglalnom, mert máshova már nem volt hely. De nem volt baj, mert a környék káprázatosan szép. Mielőtt megérkeztünk, még az út mentén Petra felfedezte a Neked főztem zánkai éttermét, amit a Magyar tengeri gasztrokönyvből ismertünk (szerző: Kalas Györgyi).
Ettünk egy baromi jót, én málnalevest, Petra halászlét és másodikként mindketten túrógombócot baracköntettel.
Némileg kidurranva a pazar ebédtől érkeztünk meg a dög melegben szállásunkra, ahol házinénink elképesztő kedvességgel várt (hozzáteszem, előzetesen már felhívott telefonon és közölte, hogy nagyon vár minket, a drágáit, és persze mindig lesz bekészítve bor és pálinka…), hozzátéve, hogy a legszebb, erkélyes szobát kapjuk!
Gyorsan birtokba vettük a szállást és útnak indultunk. Volna.
Mert amikor beütöttem a navigációba Kapolcsot, akkor az előzetes infóim szerint 8 kilométerre lévő település hirtelen 30-ra lett. Mi vaaan?! Többször megnéztem, végül láttam, van egy 12 kilométeres út is. Na, ez már jobban hangzott, nekiindultunk.
Aha, csak amíg a hosszabb út körbe, a hegyet megkerülve vezet szép betonúton, a rövidebb a hegyen át, a murváson, ahol történetesen a víz kimosta a nagyját és a legtöbb helyen árkos, bazi nagy kövekkel tarkított volt.
De no para, nem fordultunk vissza, kemények (vagy inkább hülyék) voltunk.
Mikor elmeséltük a házinéninknek, ő közölte: Jajj kislányok, én arra az útra azt szoktam mondani, hogy csak traktoron, vagy lóháton!
Na, nekünk egyik sem volt, így maradt, hogy a kicsi kocsimmal átverekedtük magunkat – közben folyt a könnyünk a nevetéstől – végül megérkeztünk a fesztiválra.
Természetesen onnantól a hosszabb úton közlekedtünk, elég volt ebből a fajta kalandból.
Kontaktunk a helyszínen várt minket, pikk-pakk megkaptuk a belépőinket és az azzal járó parkolókártyát, amin, mint fellépők szerepeltünk. Többször meg is kérdezték, hogy melyik színpadon fogunk…
Öööö, végülis még nem döntöttük el, de bármelyiken vicces lett volna. Egy stoppos lányt felvettünk, aki amikor ezt meglátta, totál nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy felvesszük.
Hamar magunkhoz vettünk egy programfüzetet, majd a helyi vendéglátóegység teraszán egy autentikus kocsmai kávé kíséretében stréber módon bejelölgettük a nekünk tetsző műsorokat.
Ahol többször is megfordultunk, az a Momentán Társulat udvara volt, ott gyakorlatilag egész napra le tudtunk volna táborozni, annyira bírjuk őket.
Sok jó előadást láttunk és megcsodáltuk a vállalás-falakat, ahol mindenféle cuki cetlit találtunk akár magunkért, akár másokért vagy épp a világért.
De azért meglátogattuk a Kaláka Versudvart is, ahol Lackfi János és Novák Péter versimprózott Gryllus Dániel zenei aláfestésével. Katartikus élményben volt részünk.
A közönség által bekiabált szavakból (kágyilló, pitypang, papírkutya, sör, kaláka) az alábbi verseket alkották (Novák Péter zenésen adta elő):
Novák Péter
Olyan egyszerű az élet
Papírkutyám
Hajtogass most össze
Mint a magány
A Kalákában kínozzuk egymást
Söralátét leszek hogy majd lásd
Óóó te kágyilló
Minden érzést meggyilkoló
Lackfi János
Az én édesapám sört nem iszik többet,
Kalákát nem hallgat, madarat nem röptet,
Kágyillóba nem lép, nem csirizes talpa,
Pitypangpihét nem fúj, nem harap sült halba.
Az én édesapám kutyát nem vakargat,
Hallgatással beszél, beszédesen hallgat.
Az én édesapám nem evez csónakon,
Kolbászt nem szeletel, jól lakott egy napon.
Istenem, Istenem, ringasd el apámat,
Ringasd el apámat, mert nagyon elfáradt.
Ringasd el apámat egy habos fellegen,
Ott lóbálja lábát, onnan vigyáz engem.
Igazán megható élmény volt mindkettejük őszinte megnyilvánulása életről, halálról, múltról, jelenről, jövőről.
Két fantasztikus embert hozott közel hozzánk a fesztivál.
Amúgy a kágyilló, mint megtudtuk, meztelen csigát jelent…
Egyik nap Vigántpetenden bejártuk a Hello Wood falut, ahol egy nemzetközi építészfesztivál munkáit tekinthettük meg.
Láttunk olyan faházat, amibe azonnal, szó nélkül be is költöztünk volna.
Innen – csak mert szerintem arra rövidebb volt és Petra is akart egy szalmabálás fotót – a szúrós tarlón áthatolva, nyári almát fáról szedve battyogtunk vissza az autóhoz a 35 fokban.
Amúgy szomorúan tapasztaltuk, hogy nem olyan könnyű ám felmászni egy ilyen bálára, és nem csak azért, mert negyvenesek vagyunk, hanem mert gurul, mint a fene.
Valószínűleg, akik ilyenen pózolnak, azokat három, jó karban lévő férfi rakja fel.
No de az estéink sem maradtak koncertek nélkül, belehallgattunk a Csík zenekar, a Kiscsillag és az Asian Dub Foundation játékába.
Kipróbáltuk a kékabroszos vendéglátó helyeket is, amikről azt kell tudni, hogy magánházak, amik csak a fesztivál idejére alakulnak át vendéglővé.
De szívesebben ettem itt egy jó kolbászos lecsót vagy Petra például velős pirítóst, mint mondjuk egy dizájnos street food kaját.
Amúgy a falu bővelkedik ilyenkor étel- és italszolgáltatókban, senki sem maradhat étlen-szomjan. Mondjuk utóbbiból nekem sofőr lévén a jó erős szódák jutottak, de hát ennyi idősen kéremszépen már lehet alkohol nélkül is pörögni!
A kézművesárusok tüzetes átnézését hagytuk utolsó nap délelőttjére. Nyugodtan tudtunk csemegézni a szebbnél-szebb portékákból, a szerelem-szörpöt is megtaláltam, de Miskánál, az elbűvölő 10 éves fiúnál kóstolhattunk házi szörpöket is (of course hoztunk is haza egyet-egyet).
Azért kicsi szívből jövő ajándékokat is vásároltunk az itthon maradtaknak, de annyi szép holmi volt, hogy nehéz volt választani.
Összességében baromira nehéz és fárasztó a rocksztárok élete, de így 40 évesen is elmondhatjuk, hogy:
– remek a fesztivál, jövőre is szeretnénk jönni (talán egy nappal többre),
– továbbra is csak ággyal és zuhanyzóval rendelkező szállás jöhet szóba
– van az a barátság, amiben 26 év után is vinnyogva tudunk röhögni a saját hülyeségünkön.
