Még ma is tisztán emlékszem az érzésre.
Arra, ami elöntött, amikor még kamaszként, a szülővárosomban ültem az anyósülésen a pirosnál és az előttünk álló, külföldi rendszámú kocsiból valaki nemes egyszerűséggel kidobott egy összegyűrt csokispapírt.
Az leesett az útra, a szél felkapta az autók között és tovarepítette.
Vajon hol esik majd le?
Ott, balról a második, fehér házban laknak az osztálytársamék (az anyukája az egyik legjobb tanár a suliban), amott a kis ABC, ahol még két forint a tejpor és a következő utcában egyből ott van az a széles nyuszifül-ágyás, amit úgy szeretek.
Ez meg itt előttünk fogja, és szemetesnek használja az egészet!
A kamaszok féktelen meggondolatlanságával kiáltottam fel, hogy ,,Mit csináálsz?! Mi itt lakunk! Ne szemetelj!” – mind a negyven kilóm szerencséjére az ablak fel volt húzva, a lámpa pedig zöldre váltott.
A későbbi évek folyamán megesett az is, hogy kiszálltam a kocsiból és visszaadtam egy csikket az azt kidobó autósnak, szintén a pirosnál: elnézést, ezt úgy láttam, elvesztette.
Utólag visszagondolva, piszok szerencse, hogy egy pofont sem kaptam a pofonosládából, mikor ilyen lelkesen jelentkeztem érte.
A fiatalos hév azóta alábbhagyott bennem, el is költöztünk már falura, s a kamaszból felnőtt lettem. Mégis, magam is meglepődtem, hogy egészen hasonlót éreztem a minap, családommal a közeli erdőt járva.
Nem kezdek most bele a ,,Bezzeg már a kicsi gyerekem is tudja, hogy a természetre vigyázni kell!” – kezdetű nagymonológba, de töredelmesen be kell valljam, hogy a nyelvemen van azért.
Mert az eszem megáll, amikor egyébként kedves és értelmes emberek kimennek a köztudottan védettség alatt álló természeti területre, és hatalmas nyugalommal szedik a mindenfélét a műanyag zacskójukba.
És mikor azt látom, hogy
egy-egy szebb levélért vagy termésért meg lehet kérni
a társaság legtagbaszakadtabb tagját, hogy ugyan
hajlítsa-törje már le ezt vagy azt az ágat,
esetleg derékba törve a növendék fácskát, nem számít, olyankor hadonászva tör elő belőlem az a régi kamasz, az anyósülésről.
A magam részéről az vigasztal egy kicsikét, hogy nem is nekem kellett szólnom: a kislányom bökött oldalba és szólalt meg csengő hangon: ,,Nézd, mit csinál az a bácsi! Ugye, azt nem szabad?”
Nem, nem szabad. Hogy miért teszi, nem tudom.
Talán ugyanúgy mű-természetszerető, mint ahogyan mostanában olyan sok a mű-állatvédő, a mű-olvasni szerető, a mű-segíteni vágyó, és a többi.
De erről az a félbetörve otthagyott kis fa
nem tehet.
Ő csak nőtt az erdőben és az összes bűne annyi volt, hogy túlságosan szép levele lett.
