„Egy korszak lezárul…” – gondolta magában reggel, munkába menet, keresztül ezen a csodásan zöldellő parkon.
Lépteiben érezte a közelgő változást, és mélyen magába szippantotta a fák és növények illatát.
Most már tényleg a küszöbön áll.
Még kicsit hátratekinthet a biztonságos világába, de már nincs visszaút. A változást akarta, sőt követelte, és most megkapta. Holnap megy utoljára dolgozni élete első munkahelyére.
Tényleg sikerült.
Tényleg elért valamit, amiről tavaly ősszel még csak álmodott. Furcsa ez az érzés, mintha nem is vele történne, és közben mégis érzi, hogy jócskán a levegőben lóg. Már ide sem tartozik, de még oda sem. Próbálja fejben lezárni az elmúlt öt évet, felidézni a lányt, aki az egyetemről egyenesen erre a munkahelyre ment.
Aki a még nem körvonalazható álmok helyett a hozzá kicsit sem illő számok világát választotta – persze tudta, csak ideiglenesen.
Milyen naiv volt még.
Mennyi mindent nem tudott és
mennyi mindent tanult azóta.
És most?
Sétál a parkon át, hóna alatt a festményeivel, amiket mintegy búcsúajándékként, izgalommal telve visz az irodába.
Abba a közegbe, ahol az elmúlt években otthon volt.
Ahol öröm és bosszúság egyszerre érte. Ahol csupa kedves arc fogadta minden egyes nap.
Ahol nem csak kollégákra, de talán barátokra is lelt.
Holnap utoljára megy be dolgozni, utoljára lesz része a klasszikus irodai életben, aztán egy kis szusszanás,
és kezdődik a valódi kihívás.
Egy munkahely, ami nem csak egy munkahely lesz számára.
Egy hivatás, egy szerelem, egy életmód, ami
nem csak öt évre szól majd.
Egy korszak lezárul holnap.
Egy hosszú, kihívásokkal teli, vidám és kedves, máskor meg nehéz és keserű, de nagyon is meghatározó korszak az életében.
Váltott, mert eljött az ideje.
És hamarosan megkezdi az útját azon az ösvényen, amit úgy hívnak:
a nagybetűs élet.
