Olyan gyorsan eltelt az esküvőnk napja és az azt követő hetek, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy 1, majd hirtelen már 2 egész hónapja házasok vagyunk!

Gondoltam, ezt meg kell ünnepelni!

Ha már az esküvőnk is különleges volt, és különleges a kapcsolatunk is, akkor –bár minden együtt töltött idő is az-, legyenek kiemelt napok is. Szerencsére a férjem sem ellenkezett, bár azt megkérdezte, hogy akkor most minden hónapban ünnepelünk? Akár!

Azt tudtam, hogy nem itthon fogjuk ezt megejteni (legalábbis egy részét), hanem vágytam egy kis kimozdulásra.

Baromira sokat dolgozunk mindketten, és akármennyire is igyekszünk, mégis kevés időt töltünk együtt. Szinte minden nap főzök, legalább vacsorára, akkor megpróbálunk közösen étkezni, minőségi időt együtt tölteni.

De ezen a napon úgy gondoltam, menjünk étterembe! Szeretek főzni és nincs is panasz a főztömre, mégis lazítani szerettem volna, hogy elejétől a végéig kettesben élvezzünk egy vacsorát. (És engem is kiszolgáljon valaki.)

Na de hova menjünk?

A szempontjaim ezek voltak:
– legyen új hely, ahol még nem jártunk,
– a férjemnek, mivel egész nap vezet, számít, hogy ne legyen túl messze
– és persze olyan is legyen a hely, ami már első látásra is vonzónak tűnik kívül-belül.

Keresgélni kezdtem a környékünkön, majd rövidesen megakadt a szemem egy néven: Etalon.
Ki az, aki ilyen nevet ad egy étteremnek? Ez kíváncsivá tett… Elég magasra tették a mércét.

Ami még nálam kardinális kérdés:
– az étlap… Mindig megnézem előre. Nem tudom, jól teszem-e vagy sem, de mivel ételérzékenységem van, ezért muszáj.

Fel is kerekedtünk a kis közös esténken és valóban, negyed óra múlva annál a hotelnél találtuk magunkat, aminek az éttermébe készültünk. Először elbizonytalanodtam, hogy valóban jó helyen vagyunk-e, de szerencsére egy jó nagy tábla jelezte, hogy igen.

Nem volt tömeg, aminek örültünk, mert így hallottuk a saját hangunkat, de üres sem volt, attól biztosan kényelmetlenül éreztük volna magunkat. Bár, ha miénk lenne egy egész étterem, az mondjuk nem lenne akkora gond…

A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megláttam a nekem való étlapot!

Nincs rajta töménytelen mennyiségű étel, hurrá!

Drága férjemet módszeresen kiakasztom azzal, hogy mire ő már rég választ

több fogást is, én még egyet sem tudtam. Aztán nagy nehezen leszűkítem 2-3-ra,

majd amikor a pincér odajön, kikérem a véleményét.

Nem mintha nem tudnám, hogy ezzel sokra nem megyek, hiszen nekem kell megenni. De mégis mással mondatom ki, hogy mit…

Férjem is örült, hogy nem kell rám várnia – nem mintha nem ő lenne a világ (egyik) legtürelmesebb férfija-, szokás szerint.

A viszonylag gyors válogatás után ezekre esett a választásunk:
– egy kis libamáj előételként, melyet közösen csemegéztünk el
– a főételek közül nekem a lazacra, uramnak pedig (nem annyira meglepetésként) a mangalica tarjára csillant fel a szeme.

Mivel kettőnk közül valamelyikünknek muszáj volt vezetnie, ezért szerelmem csak koccintott az alkalmunkra, én viszont már belekóstoltam az idei új borokba. Ebben is kaptam szerencsére segítséget, melyiket válasszam az ételekhez.

Amíg várakoztunk, addig megleptek minket egy kis mangalica zsíros falatkával, amit friss zsemlécskével tálaltak. Próbáltam nem azzal jóllakni már az elején, de sajnos nagyon etette magát.

A tálalás szép volt, olyan fine dining, hogy trendi szóhasználattal éljek. Emiatt a párom azt is hitte az elején, hogy na, majd ez a fél fogára sem lesz elég és „muszáj” lesz desszertet is ennie. De csalódnia kellett, mert a végén szinte alig bírta megenni.

Desszertet ő már nem is bírt. Én azonban nem tudtam ellenállni egy creme brulee-nek… És egy cseppet sem bántam meg!

Ami a helyben még nagyon szimpatikus volt (és ezek alap dolgok kellene, hogy legyenek mindenhol):
– a felszolgálók nem voltak tolakodóak, nem lihegtek a nyakunkban egyfolytában (hagytak minket csendben romantikázni), viszont amikor rájuk néztünk, máris rendelkezésünkre álltak
– minden kérdésemre kimerítő és hozzáértő választ adtak (mit tartalmaz az étel, van-e benne allergén, stb.).

Bónuszként szerelmem a romantikus vacsoránk közben rá-rá tudott pillantani az étterembe elhelyezett tévére is, ahol többen is nézték a száguldó cirkuszt. Én persze odaadó feleségként addig elfoglaltam magam az étterem berendezésének csodálásában. Egyszerű, mégis kellemes, semmi feszengős puccoskodás.

Sajnos a sötét miatt a teraszt és a mögötte húzódó erdős nagy területet nem láthattuk, de megbeszéltük, hogy egyszer nappal is visszatérünk. Vagy többször… Akár minden házassági hónapfordulón. Mert van még mit megkóstolni az étlapról is.

És a bátran mondhatom, hogy minden szerénység nélkül bitorolhatják az Etalon nevet, aminek a jelentése: hiteles, mintapéldány.

Az este további részét pedig fedje homály…

A hotelszobákat is kipróbáltuk volna minden bizonnyal, ha nem laknánk olyan közel. Annyit azért elárulok, hogy az ünneplés a vacsorával nem fejeződött be.

És ez így van rendjén, nem csak a friss házasoknál, ezt tapasztalatból mondom.

Tomkó Bori