Az emberben kódolva van a félelem, legalábbis jó esetben.
Az önmagunkba vetett bizalom, a megszerzett tudás, a célokért való küzdelem mind-mind nagy kérdőjeleket rajzolnak a fejünk fölé. Hiába az elismerés, a dicsérő szavak és a pozitív visszhang, néhányunknak ez sem elég.
Mert bennünk van, jó mélyen
a feloldhatatlan és belénk égett érzés:
„nem vagyok elég jó”.
A hullámvölgyek talán természetesek, mert amikor valamit szeretnénk elérni, akkor nem baj, ha
jót és rosszat is kapunk egyszerre.
Ez tanít meg minket arra, hogy a dolgoknak ára van. Hogy nem minden fenékig tejfel és hogy a legjobb dolgokért küzdeni kell.
Az, hogy azt érzem, nem vagyok elég jó, motiválhat is arra, hogy küzdjek. Hogy még jobb legyek.
De néha csak egy félelmetes érzés az egész, és nem tudom, miért és honnan jön…
Miért nem bízunk saját magunkban? Ki bízhatna, ha mi magunk nem?
Miért vagyunk kishitűek, miért gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek elérni bármit is?
Honnan a kétely?
És közben mások miért tudnak gátlástalanul előre törni?
Sikerrel eladni önmagukat és félelmek nélkül teret hódítani? Ők nem félnek? Vagy csak nem hajlandóak a félelmeiknek fejet hajtani? Mi a különbség? Mi honnan hozzuk az önbizalomhiányt?
Talán a gyerekkorunkból. Talán egy nagy kudarcból.
Lehet, hogy félelemből… Ami a
legnagyobb hajtóerő.
A félelem ugyanis ösztönözni is képes. Ha nem hagyjuk, hogy lenyomjon minket, hanem táncra szólítjuk fel, akkor pár lépés után könnyen rájöhetünk: képesek vagyunk vele együtt mozogni.
Nem az a cél, hogy végleg kiüssük a félelmet. Nélküle nem biztos, hogy el tudnánk érni a céljainkat… A legjobb, ha megtanuljuk kezelni és az előnyünkre fordítani.
Mert nem kell, hogy a félelem ellenség legyen. Inkább egy óvatos barát, aki tanít, látókört bővít, határokat húz, vezet és előrevisz.
Oda, ahova mindig is
jutni akartunk.
Félek, hogy nem vagyok elég jó, de tudom, hogy azzá lehetek. Csak rajtam múlik…
Julia
(kezdőkép: unsplash)
