A nevem Liza.

Huszonhét éve csak a fiúk tetszenek. Csak fiú párom volt. Hosszú évekig így képzeltem a családalapítást.

Aztán most néhány éve már nincs senki, aki felébresztene bennem valamit érzelmileg. Sorra pipálom a csalódásokat.

Úgyhogy azt hiszem, elengedtem a dolgot.

Ha nem vagyok szerelmes, hát nem vagyok. Egyedül is jól megvagyok.

De most azt hiszem szerelmes lettem, egy lányba… 

Talán nem is tudom, mi az a szerelem.

Éreztem eddig, valaha? Olyan érzés vajon, mint amikor ránézel és kicsit megszűnsz létezni mindenki másnak, az egész  világnak?

Rá figyelsz. A barna szemeibe réved a tekinteted. Kielemzed az extrém rövid haját, a tetkóit a karján.

A tekintetéből tudod, ő is tudja, hogy nem úgy nézel rá, mint egy emberre a sok közül. Mindketten érzitek azt a valamit egy-egy pillanatra.

Ezt érzem én, amikor ránézek. Amikor a közelemben van.

Tudom, ha a lányokat szeretném, csak ő kéne. Más nem. Olykor már azon kapom magam, azon agyalok, vajon mikor láthatom.

De miért?

Talán csak a különleges arca vonja magára a figyelmem. Vagy a kisugárzása. A stílusa.

Lehet, csak van bennünk valami közös.

Valami ugyanolyan molekula, ami egyformán rezeg mindkettőnkben.

Talán ez nem is szerelem. 

Csak egy közös molekula, ami rakoncátlankodik.

Liza