Két kavics van a kezemben. Az egyik valószínűtlenül fekete. A másik hófehér.

Szombaton vettem fel őket a Balaton-parton.

Gondoltam milyen jó lesz, emlékeztetni fog arra a napra. 

Csak nem számítottam rá,

hogy így.

8 hónapja terveztük ezt a napot, minden lehetséges módon elképzeltem, milyen lesz a karodban, milyen érzés lesz a tenyeredben az enyém…

De az határozottan nem szerepelt egyik gondolatomban sem, hogy mikor előtted álltam, néztél, de nem engem láttál, nem engem akartál.

Mindig tudtam, hogy a második lehetek csak az életedben,

de ne haragudj, ha szeretőből csak az egyetlen akartam lenni.

Nem tudom miért írom le ezt, és lehet, hogy nem is neked írom, hanem magamnak. Hogy lássam magam előtt, feketén-fehéren, hogy nincs miért sajnáljalak.

Úgyhogy az sem számít, ha nem olvasod el.

Tudod, eleget gondolkoztam rajtunk. Talán túl sokat is. Nagyon sok mindenre nem találok magyarázatot – persze te adhatnál, de nem teszed.

Úgyhogy csak elfogadom, jobb híján, azt, ami van.

Illetve, ami nincs.

Mert nem lesz többet ,,Jó reggelt, hogy aludtál?”, ,,Olyan jó lenne látni Téged!” vagy ,,Milyen napod volt?”.
Rettenetesen hiányozni fog, de meg kell tanulnom, hogy nem tehetek én ebbe a ,,kapcsolatba” (hívjuk bárhogy) 90%-ot.

Én nem tudom, hol vesztél el, de azt tudom, hogy mivel ketten vagyunk ebben,

most önzőnek kell lennem és azt kell mondjam: nem adhatok neked többet az életemből

egy perccel sem.

Fogalmam sincs, mi történik veled, de nem menthetlek meg saját magadtól.

Majd, talán újabb 5 év múlva

jobban sikerül…

Gerda