Ikertestvéreim vannak.
Mármint, nem az én ikertestvéreim – hanem testvéreim, akik ikrek.
Ők ketten. Én nem.
Azt, hogy milyen lehetett velük felnőni, egyetlen, egyszerű példával szemléltetném:
Még kicsi gyerekek voltunk, mikor akárhányszor összevesztek, sértődősen és komolyan, megoldhatatlanul, odahívtak: mondjam meg, kinek van igaza.
És ez kérem, a 22-es csapdája, nem túlzok.
Abban a pillanatban ugyanis, hogy bármelyiküknek is elárultam, hogy szerintem most ő hibázott, nem egy, hanem két ellenséggel lettem gazdagabb, azonnal:
a másik azonnal sértve érzett társa mellé állt, s máris ketten, megbonthatatlan egységfrontként, vállvetve szálltak szembe velem…
Igazából ma már azt hiszem, ez volt az a békülési mód, amit én nyújtani tudtam nekik.
A felbukkanó közös ellenség, aki újra összekovácsol s mindig kéznél van: szerencsétlenségemre, jómagam.
Ha nem akartam dönteni, persze szintén ugyanez lett a végkifejlet, nem volt kibúvó.
Kicsit olyasmi lehet ez, mint hogy én dohoghatok életem párjára apró-cseprő dolgokon, de ha a világból bárki akár csak egyetlen, lapos pillantást is mer vetni rá, hát annak gondolkodás nélkül leharapom a fejét.
Szóval, ikernek lenni biztos szuper: születésétől fogva van az ember mellett valaki, aki úgy ismeri, mint a tulajdon tenyerét…
Aki feltétel elfogadja úgy, ahogy van. Akinek a gondolatait is ismeri…
Sokan még egy hosszú házasságban sem jutnak el idáig.
