Az ébrenlét határán lebegek. Furcsán jól eső érzés.
Az elmúlt hónapokban nem hogy ilyen, de még ehhez hasonló sem környékezett meg. Olyan gyorsan menekültem az első pillanatban a saját lepedőmről, mintha égetné a bőrömet.
Kialvatlanul, zombiként bolyongtam végig az elmúlt időszakot. Ha már ilyen jól érzem magam, kivételesen kihasználom, hogy nem kerget ki az ágyból a saját démonom. Megfordulok, hogy visszamerüljek az álmaim közé.
Ahogy megfordulok, már tudom mi a változás oka. Nem egyedül fekszem az ágyban.
Amikor az is átrohan az agyamon, hogy nem csak úgy valaki fekszik mellettem,
hanem egyenesen Ő,
olyan nyugalom száll meg, amit talán még sosem éreztem.
Résnyire nyitom a szemeimet, attól félve talán mégsem lesz ott. De ott van. Békésen alszik mellettem, mintha nem is tudna róla, mekkora csoda számba megy, hogy most itt vagyunk. Nézem az arcát, amire időtlen idők óta szerettem volna így nézni.
Túlcsordulok a saját meghatottságomtól. Olyan idülten boldog vagyok, hogy már-már elfelejtem megszidni magam érte. Szemeim megpróbálják beinni az összes vonását. Szeretném elraktározni tudatom kis kincses dobozába ezt az arcát is.
Mintha megérezné, hogy nézem, álmában megfordul. Önkéntelenül követem. A hátához simulok, már-már beleolvadok az egész testemmel. Beszívom az illatát, ami ennyi idő után is úgy hat rám, mint narkósra a napi adagja.
Tudom, hogy nem maradhatok sokáig, így
kihasználom ezt a röpke kis időt és boldog álomba merülök.
Muriel