– Kisírtam magam – mondja.

A szemeit törölgeti, a mellei, azok a nehezen figyelmen kívül hagyható mellek ütemesen, a szokottnál tényleg gyorsabban pihegnek.

Lehet, tényleg sírt, nem tudod eldönteni. Komolyan venni balgaság, kétségbe vonni hülyeség, jut eszedbe nagyapád véleménye a párttitkárok egykori április 4-i és május 1-jei beszédeiről.

Tétova mozdulatot teszel felé,

a kezeddel ölelni is akarod, 

meg közben odébb húzni az arcáról a haját, hogy kicsit biztosabb legyél abban, tényleg sírt-e. Pláne ilyen semmiség, ilyen pimf hülyeség miatt.

– Nem is érdekel, miért sírtam? – kérdezi, támadásnak érzed ezt a kérdést, mintha egy késsel bökött volna feléd, a hangjában ott az acél hideg csillogása.

– Már hogyne érdekelne, drágám – mondod, nagyon óvatosan, a lehető legkisebbre akarod összehúzni a szavaidat, hogy minél kevesebb felület maradjon a támadásra. De nem sikerül eléggé kicsire.
– Szóval nem tudod, sőt, biztos még csak nem is sejted – csap le azonnal, úgy érzed magad, mintha a nyuszika és a sapka esetébe csöppentél volna. – Annyira érdekel, mivel bántottál meg, hogy még csak el se gondolkoztál rajta?

Nem tudsz megszólalni. Egy törött szárnyú madár kecsességével tárod szét tanácstalanul a két kezed.

– Ezt tudod, ezt a hallgatást, meg ezt a tétova tanácstalanságot – folytatódik az offenzíva. Megadod magad.
– Drágám, persze, hogy érdekel, mi a baj. És annyi mindenről beszéltem, ki tudja, mi volt az, ami rosszul esett.
– Ahha, hát így – van egy apró fejrándítása, jobban félsz attól a kis mozdulattól, mint gyerekkorodban a bajszos-bibircsókos óvónőtől. Ezzel a fejrándítással nyomatékosítja a három szó, szája elvékonyodik.
– Aha hogy?
– Hogy én egy olyan lány vagyok, aki bármin meg tud sértődni.
– Mikor állítottam én ilyet?
– Most mondtad, hogy annyi minden van, ami nekem rosszul tud esni – a szája pengevékony, nem is érted, hogy férnek ki rajta a szavak.

Az utolsó mentsvárad a hallgatás. Nézed ezt a lányt, aki melletted lett nővé, dacos, lázadó egyetemistából dacos, lázadó nővé.

Eszedbe jut, amit az apja mondott róla egy estén, az egyetlenen, amikor kettesben rúgtatok be, nem sokkal a halála előtt. Hogy már kislányként hányszor volt kiborítóan hisztis, sarokba dobott ruhák, kitépett hajgumik, toporzékolások.

Hét-nyolcévesen megkérdezte az apját, szép-e, „persze, kicsim”, mondta ő, „és szebb vagyok, mint kiskoromban”, folytatta, „persze, kicsim”, ismételt, „és lehet, hogy nagylány koromban még szebb leszek?”, apja pedig beleszaladt a csapdába, „biztosan még szebb leszel”, felelte, mire ő: „aha, szóval neked nem vagyok elég szép”, és aznap már nem szólt hozzá.

Nézed. Hát igen, szép.

Nagyon szép.

– Most mit nézel? Már hozzám se akarsz szólni?

Elmosolyodsz. Tényleg nagyon szép. Megpihen a szem, amikor ránézel.

– Ezt úúúúúgy utálom benned. Hogy csak hallgatsz, és nézel azokkal a hülye nagy szemeiddel.
– És képzeld, milyen nagyok lesznek, amikor megöregszem, és olvasószemüveggel foglak majd bámulni – mutatod is a kezeddel, két nagy gülüszem.

Néz, néz, de egyre kevésbé tudnak szúrósak lenni azok a szemek. Végül egy fintorral elfordul.

– De rohadék vagy, hogy mindent elhülyéskedsz.
– Hogy mi? Most meg ez a bajod?
– Hogy nem veszel komolyan. Hogy bármit is mondok, bármennyire megbántasz, a vége mindig az, hogy elnevetjük az egészet. Így nem lehet rendesen dühösnek lenni se. Annyira, de annyira uuuuutállak ezért.
– Akkor most azért haragszol, mert miattam nem is tudsz igazán jót haragudni?

Oké, ezt a csatát megnyerted. A női hiszti, hát igen, az egy kiszámíthatatlan, de végül is kezelhető probléma.

Persze tévedsz, mint mindig.

– Úristen, hogy te milyen hülye vagy, ezt tényleg nem hiszem el! Azt hiszed, te vagy Miszter Mindentudokanőkről, mi? Fogalmad sincs, mi a bajom, és soha ki se tudnád találni, és persze odáig jutsz el, hogy annyira tökéletes vagy, hogy rád még haragudni se lehet. Én ezt már nem bírom – sírja el újra magát.

Odalépsz, és utolsó

kétségbeesett kísérletként megcsókolod.

A hüppögés elhalkul, egyszer csak a kezét érzed a nyakadon, aztán azt, hogy visszacsókol. 

Végül is tényleg kezelhető probléma. 

Haász János